CORNERSTONE - Two tales of one tomorrow

írta garael | 2007.03.06.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Massacre

Weblap: www.cornestonemusic.de

Stílus: hard rock

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

A Cornerstone név számomra sokáig csak egy Styx album cí­meként volt ismerős. 2005- ben akadt a kezembe a banda Human Stain cí­mű korongja. Azt hiszem, erre mondják, hogy szerelem első hallásra. Ilyen igényes, dallamos hard rockot nagyon kevés bandától hallottam. A csapat mindent tud, amit erről a műfajról tudni kell. Adva van egy zseniális énekes, Doogie White, aki korábban megfordult a Midnight Blue és a Rainbow soraiban, jelenleg Malmsteen mester mellett dolgozik: nagy hangterjedelemmel, kiváló dallamérzékkel megáldott dalnok. Mellette a Royal Hunt basszusgitárosa, Steen Mogensen a banda motorja, fő dalszerzője. A nóták az ő zsenialitásának gyümölcsei. Mellettük Kasper Damgaard gitáros, a Wuthering Heightsben is megfordult billentyűs-varázsló Rune Brink, és a Narita dobos Allan Sorensen alkotják a csapatot. Kiválóan képzett zenészek, remélem nevük hamarosan még szélesebb körben válik ismertté, megérdemelnék. A Two Tales Of One Tomorrow a Cornerstone negyedik stúdió albuma, és bátran kijelenthető, hogy folytatják a megkezdett utat, nem kí­sérletezgetnek, nem újí­tgatnak, csinálják amihez értenek, játsszák amit igazán tudnak. Sallang és klisé mentes hard rock, amin érződik a Royal Hunt hatása is, de Doogie hangja - és persze a Rainbow dallamok - igazán eredetivé varázsolja az amúgy sem unalmas albumot. A nyitó tétel Misery egy kis akusztikus introval kezdődik, és még mielőtt az ember kezdené azt hinni, hogy egy szimpla kis gitárbűvészkedésről van szó, a nóta beindul- szépen kapcsodnak be a hangszerek, okosan felépí­tve a dalszerkezetet. A második szám a One Mans Hell cí­met kapta, és szerintem ez a Cornerstone legjobb nótája. Ismét ötletes szerkezet, bravúros énekdallam, mesébe illő refrén. Egyszerűen zseniális, megunhatatlan. A harmadik szám ismét egy fantáziadúsan megkomponált alkotás, aminek a Mother Of Mercy cí­met adták a srácok, nekem a gitárjátékban egy kis blues'n'country-s érzésem van, mintha egy jobb western filmet néznék. De a nóta még véletlenül sem country szerzemény, hanem egy lágyabb, mega-dallamokkal megí­rt "ballada". A Two Tales Of One Tomorrow cí­mű szerzemény lüktető, headbangelésre ingerlő nóta, misztikus-keleties érzésekkel, itt is remek énekdallamokkal, de a zenei részek is maximálisan rendben vannak, különösen a gitárjáték dominál. Az ötödik dal a Prey egy kellemes, középtempós riffel indul, ami a verzék alatt átadja helyét Doogienak és a ritmusszekciónak. Itt is érződik a Royal Huntos hatás, igen jól összehangolt ritmusszekció munkája, a dallamok kicsit Doogie Rainbows korszakát juttatják eszembe, de semmi "egy az egyben lenyúlásról" nincs szó, inkább az érzések olyanok, mint a fent emlí­tett bandáknál. A hatodik dal a Blinded egy balladisztikusabb, érzelmes szerzemény, az ehhez tökéletesen passzoló szöveggel, és külön kiemelendő Rune munkája a billentyűkön, az ilyen nótákhoz szükséges aláfestéseket remekül hozza. A hetedik szám a Starlight and mystery kezdése a Highway Star cí­mű Deep Purple klassikust juttatja eszembe, és ez a nóta hasonlóan száguldó, lendületes, mint a Purple örökérvényű slágere, csak egy fokkal dallamosabb. Figyelemre méltó a gitárszóló ebben a számban, bár a többiben sem rossz, de itt nagyon-nagyon ott van. A következő The dance cí­me ellenére nem egy táncolható tétel, ez is egy erős középtempós alkotás, némi Rainbow í­zzel átitatva. A kilencedik track a lemezen nemes egyszerűséggel a Wicked cí­met viseli, egy lassú, meseszép gitár-ének kettőssel kezdődik, majd a fiúk belecsapnak a lecsóba. Kőkemény riff következik, már-már heavy metalos keménység, átszőve a Cornerstonera jellemző dallamokkal. A záró tétel a We are the dead remek lezárása a lemeznek, kicsit sötétebb hangulattal, némi melankóliával, Dio-s feeling-gel: kicsit pihentetőbb alkotás. Remek zárása a lemeznek.

Pontszám: 10