Below: Across The Dark River

„Midnight hour
The tolling of the bell
Echoes over these forsaken lands

Haunting whispers
A gathering of souls
Faceless figures are slowly rising”

(Portal)

E fenti strófák nem is származhatnak mástól, csakis egy vérbeli doom metal hordától, és annak szénfekete tollából. Észak szülöttje, a svédországi Below azonban nem egy a sok doom alakulat közül, hanem maga az ismeretlenség homályából berobbanó ifjú titánhad, egyenesen Tony Iommiék felkent helytartói, és lehetséges trónkövetelői.

Ha csupán az elmúlt néhány évre tekintünk vissza, kijelenthetjük, hogy e „végzetes” műfaj bizony nemhogy nem csipkerózsika álmát alussza, hanem időről időre kitermel egy-egy klasszikust; gondolok itt az ’A Map Of All Our Failures’-re (My Dying Bride, 2012), tavalyról meg az Avatarium bemutatkozására. Most pedig itt van a 2011-ben őszén alakult Below, akik lazán letették az asztalra az Év Bemutatkozó Lemezét! Azt ugyan nem tudom, népszerűségük milyen ívet vesz majd a jövőben (doom csapatról beszélünk, szóval…), viszont jelzésértékű, hogy a tekintélyes Metal Blade kiadó fantáziát látott bennük, és hamar le is szerződtette őket; úgy vélem, amennyiben a szimatuk nem csal, akkor a jövőre nézve jó lóra tettek.

No, de mi is kell egy igazán jó epikus doom metal albumhoz? Misztikus-borongós atmoszféra, régmúltba kalauzoló, sötétromantikus dalszövegek (a lovecrafti okkult/dark fantasy ismerete nem hátrány), kellően karakteres, traktorméretű riffek, súlyos hangzás, és egy kiváló torok hosszan kitartott hangokkal, méregerős dallamokkal. És ezt a Below meg is adja neked: a skandináv búslelkűeknek bizony a vérében van a nagybetűs Doom Metal. Jóllehet a mindenható Candlemass szelleme valósággal rátelepszik a teljes anyagra, olykor talán túlságosan is, ámde nincs mit szépíteni, ez a 45 perc a műfaj legszebb hagyományainak különösen míves lenyomata. (Azért szívesen megnéztem volna az immár az Avatariumot kormányozó Leif Edling arckifejezését, amikor először meghallgatta az ’Across The Dark River’ arcpirítóan Candlemass-utánérzésű témáit.)

A Below tanítómesterei között Messiah Marcolinék mellett elsősorban a ’Headless Cross’-korabeli Black Sabbath és a Solitude Aeturnus nevét emelhetjük ki, de számos ma is aktív brigád akad, akikkel zenei rokonságban állnak, ilyen például a While Heaven Wept, az Altar Of Oblivion vagy a Sorcerer. A jó epikus doom metalhoz pedig jó énekhang dukál: Sebastian „Zeb” Janssonnál keresve sem találhattak volna megfelelőbb frontembert, a srác ugyanis egy kimagasló hanggal megáldott trubadúr, így hát Black Sabbath-gyökerek ide vagy oda, e műfaj sosem az Ozzy által feltalált fojtott pulykanyekergést preferálta, hanem a kiművelt hősies-operás énekstílust, lásd Tony Martin vagy Messiah. Zeb pedig tényleg lehengerlő: szinte bármilyen műfajban helytállna, szenvedélyes előadásmódja, szárnyaló hangja leginkább a Candlemass ’Chapter VI’ korongján remeklő Thomas Vikström és a jó öreg Lizzy Borden (!) orgánumának keveréke. Emellett komoly fegyvertény, hogy minden szerzeményben fölöttébb ragadós énekdallamai vannak, amelyek már az első hallgatáskor könnyen rögzülnek. (Egyébként érdemes megismerkedni másik bandájának, a Malison Rogue-nak Queensrÿche-szerű muzsikában igen erős, 2011-es debüt-albumával is.)

Az Andy LaRocque producer munkáját dicsérő monumentális hangzás csaknem power metalosan fémes, tömör és tiszta, távolról sem olyan ködösen-maszatosan archaizáló, mint az undergroundban most zakatoló retro-doomos, ősrock-trend lemezanyagai, a muzsikát mégis áthatja valamiféle pókháló-lepte, sejtelmes, ódon hangulat. Ugyan a Below esetében mégiscsak doom metal a játék neve, jóformán fele-fele arányban vannak a középtempók és a lassan málházós témák, a zenének pedig van egy afféle kosztümös, színpadias jellege. És miként Zeb énekdallamai, úgy a bazaltsúlyú riffek is a klasszikus Candlemass-t idézik, a tagadhatatlan hasonlóságok ellenére is élmény hallgatni őket. Felesleges kielemezni az átlagosan 6-7 perces számokat, miután roppant egységes a színvonal, ám a Portalt és a Mare Of The Nightot különösképpen kedvelem. Ezzel szemben érthetetlen módon lehagyták az albumról a 1000 Broken Bones dalt, de IDE kattintva meghallgathatod – mi több, ajánlom, hogy megtedd!

Remélem, lesz folytatás, s legközelebb azért jobban láthatóvá válnak az egyéni ecsetvonások, rátalálnak a saját hangjukra és kicsit levetkőzik magukról a túlzottan markáns Candlemass-hatásokat. A kezdet azonban igencsak bíztató, a pontszámomat is ennek függvényében kerekítettem fölfelé, megelőlegezve egy nagyszerű életpályát.