Elvenking: The Pagan Manifesto

Az Elvenking egy érdekes zenekar. Anno a ’Winter Wake’-kel nálam nagyon betaláltak, a címadó vagy a The Wanderer hamar megszerettette velem a formációt, akiknek a korábbi, talán kicsit kevésbé ismert power/folk lemezei is tartogatnak azért igazi gyöngyszemeket. Az akusztikus ’Two Tragedy Poets’ a csendesre vett hangszerelés ellenére is talán a fogat egyik legtutibb albumává vált, ugyanakkor mindeközben az útkereső ’The Scythe/Red Silent Tides’ párossal igazán soha nem tudtam mit kezdeni. Persze, itt is akadt néhány combosabb nóta, de igazi felüdülés volt később a visszatérő ’Era’, ahol végre megtalálták a srácok azt a közeget, és stílust, ami a legjobban áll nekik. Szerencsére az olaszok éreztek, hogy rendesen belenyúltak a jóba, az ’Era’ úgy tudott versenyre kelni a korai klasszikusokkal, hogy az újabb kori hatások is azért meg-megjelentek benne. Adta tehát magát a kérdés, hogy a ’Pagan Manifesto’ merre mozdul tovább, a kiszámíthatatlan olaszok ezúttal mit próbálnak majd kihozni zenei hatásaikból?

Nos, a jó hír, hogy úgy tűnik, Damnagorasék kissé lehiggadtak, és érezvén, hogy az ’Era’ dalaiba remekül sikerült az Elvenking esszenciáját összefoglalni, a ’Pagan Manifesto’ az előző korong nyomán halad tovább. Nem is akárhogy! Noha pár üresjárat ezúttal is bekerült, a végeredmény azért még így is rátesz egy lapáttal az előző lemezre. A ’Pagan Manifesto’ ismét remekül találja el az arányokat, és úgy képes az alapvetően a power metalba beleházasítani a skyclades, folkos hatásokat, hogy a végeredmény mégis izgalmas és változatos marad. A nyitány mar zseniális, az epikus King Of The Elves úgy képes europower slágerré válni, hogy közben témahalmoz, és kb. az összes elképzelhető tempó irányába elkalandozik. Megis, a dal működik, egységes, érdekes, slágeres, és nem utolsósorban nagyon-nagyon fülbemászó! Talán a csapat történtének eddigi legjobb epikája. Aztán jön a klipes, kislemezes Elvenlegions, egy szélsebes, ám kicsit formabontó, power-folk himnusz, ami már most borítékolható, hogy az Elvenking koncertek favoritjává fog válni. Állat! Szerencsére a lendület a későbbiekben sem fogy ki, a személyes kedvencek közé hamar bekerült az ultrahimnikus Moonbeam Stone Circle, de a Twilight of Magic is azonnal a füledbe ragad. Erős pillanatnak itt van még a kissé lassabb, ám iszonyat refrénnel megbolondított The Solitaire, de a Pagan Revolution is tuti koncertfavorittá válhat a maga táncos ritmusával, dallamaival.

Igazából a korong valódi szépsége, hogy úgy volt képes visszakanyarodni a csapat power/folk metalos gyökereihez, hogy közben egyedi is marad. Az Elvenking az évek során nagyon ügyesen kidolgozott egy saját hangzást és stílusvilágot, amelyben ezúttal lubickolnak. Többről van szó, mint a korai évek “Edguy + hegedű” koncepciójáról, mégsem annyira formabontó, vagy útkereső, hogy a régi anyagok szerelmesei elforduljanak tőle. Ráadásul a hangzás is teljesen rendben van. Ha mindenképpen kötekedni akarok, akkor talán csak azt említhetném az egy-egy becsúszott, szürkébbecske dal mellett, hogy a Towards The Shore képében a banda talán eddigi legközépszerűbb balladáját kaptuk meg. Valahogy ez az akusztikus szám kicsit zavaróan töri meg az amúgy remek korongot.