Badlands-en innen, Ozzy-n túl: Red Dragon Cartel, Laime Pilniga, Garagedays - A38, 2014.05.05.

Hiába a – Darren Smith énekes pityókázása miatti – rontott renomé, a Red Dragon Cartel debütlemez legkigyúrtabb riffjének (Slave) hanyagolása, vagy a túlhangosított, enyhén torz sound – ez a buli nagyot szólt. Nagyot, mert Jake E. Lee olyat gitározott, mit gitározott, táncolt és riffelt, és közben félénken mosolyra húzta a szája szélét, hogy attól meg kellett halni. Nem baj, hogy nem Red Dragon Cartel, hanem Jake E. Lee életműkoncertet, vagyis afféle best of-ot, vagy ha úgy tetszik, Badlands revivalt hallhattunk pár más számmal: Ozzy Osbourne egykori gitárosa jött, játszott és győzött.

Ha valaki mégis vesztett ezen az estén, az az osztrák Garagedays volt, akik rossz helyre fizették be magukat, az alapvetően a klasszikusabb rock jegyében zajló estére tökéletesen elhibázott volt berakni a thrash metaljukat. A Metal Archives ugyan heavy metalként aposztrofálja őket, de sok vokállal vastagított zúzdájuk minden volt, csak dallamos nem. Idén megjelent második lemezük producere Ralf Scheepers, hangmérnöke pedig Andy LaRocque volt, de ez minden pozitívum, amit el lehet mondani róluk.

Az őket negyedórás késéssel követő, lett (!) Laime Pilniga már inkább passzolt ide, és nemcsak kiállásuk, de zenéjük is pofásabb – még ha mindkettőt is alapvetően a Led Zeppelintől csórták. Vékony a határ kölcsönzés és homázs között, a Pilniga viszont egyértelműen előbbire voksol: inkább olyan szórakoztató klubbanda ők, mintsem saját babérokra törő zenekar, akiknek zenéjéből nem az emlékezetes dallamok, hanem a fíling csordul ki. Az énekesnek mondjuk olyan hangja van, amivel születni kell – persze, 60 évnyi rockzene után semmi sem egyedi, de akkor is duzzad az erőtől, olyan lazán, könnyedén hozza a klasszikus rockfrazírokat, hogy öröm, nézni és hallgatni is. Nem tudva, hogy Darren jobban fog teljesíteni a vártnál, ekkor még szívesen vettem volna, ha Jake E. Lee az előzenekar énekesét kéri fel a Badlands nótákra, olyan jól hozta a Plant-érzést, bár torkában mintha pár Coverdale-hangszál is nőtt volna. Észrevettétek amúgy, hogy az előzenekarok mostanában már nem játszanak feldolgozásokat, inkább egy az egyben leveszik az ősök stílusát?

A lettek tehát mindent bevetettek, amit 1968 és 1972 között kitaláltak a hard rock zenében, kigombolt felsőruházat, villantós gitárszóló, némi hülyüléssel fűszerezve. Vadászták a hatást, kompenzálni kellett, hogy senki nem ismeri őket: a Lovin’ Money alatt „pénzt” szórtak a közönségbe, a saját nyelvű dalukban pedig egy kis fúvósszekciót alkotva nyomtak el egy viccszólót. Az ingkigombolási technikáját Coverdale-től elleső gitáros a szólójában is le akarta kenyerezni a hazaiakat, hiszen a Tavaszi szél vizet áraszt dallamát is beleszőtte. Alapvetően hangulatos és korrekt produkciót toltak, de lefogadom, hogy két hónap múlva már nem sokra fogunk emlékezni belőle. Utólag csak azt sajnálom, hogy nem a koncertből, csak a srácok Wikipedia lapjáról derült ki, hogy a basszgitárost jazz-fúziós zenekarból igazolták – érdekes lett volna, ha kicsit jobban megbolondítják ezt a nagyon klasszikus rockzenét. (Tomka)

Jake E. Lee pályakezdése óta sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy a mester végre magyar honban is oktasson egyet. Bár a pletykákban reménykedve szívesebben láttam volna már a ’Scream’ turnéja alatt 2010 őszén a Papp Lászlóban, de így sem panaszkodhatunk. Egyrészt ami késik, nem múlik, másrészt reflektorfénybe kerülhetett Gus G. is, aki szintén leteszi majd a névjegyét Magyarországon. Örömmel konstatálhatjuk tehát, hogy nem szenvedünk hiányt a Sötétség Hercegéhez kötődő gitárosokból.  Sőt az is különösen örömteli, hogy Lee mester zenei múltja révén nemcsak a mainstreamebb Ozzy-nóták, hanem Badlands-dalok is nyújtottak nem kis pikantériát.

Az est két rövidke momentuma mély nyomot hagyott bennem. Kezdésre várakozva rugdosom a Laime Pilniga vékonylábú muzsikusai által szétszórt játékpénzt Tomka mellett, amikor végre színpadra lép a négy főszereplő. Ám a kezdést elég nehezen lehetne berobbanásként aposztrofálni. Fairley már kalapálja az Ultimate Sin introját, amikor Mancuso és Lee még a hangszereiket bütykölik. Az egész beállás olyannyira esetlegesre sikerült, mintha egy tehetségkutató rockfesztivált bámultam volna Jászkarafaszajenőn. A gitárvirtuóz pedig amolyan „malmsteenes izolációban”, hol félig elfordulva, hol az erősítőt nyomizgatva teljesen háttal – ránézésre egykedvűen – szólaltatta meg a riffeket. Intenzívebb reakciókat már az előzenekaroknak is nehezükre esett kierőszakolni. Az egyébként félháznyi közönség aktivitása egy kialvatlan lajháréhoz hasonlított. Szűk egy órával később azonban Jake az arcán szelíd mosollyal és nagyívű karmozdulatokkal nyúzza a Bark At The Moon akkordjait, miközben a színpad előtti sorok euforikus állapotban tobzódnak. Szerencsére D.J. is jól bemelegedett a végére, tökösen brusztolta a hangokat. Jonas Fairley leüti az utolsó ütemeket, Jake spontán népjóléti segélyakciót kezd a megmaradt pengetők felhasználásával, majd percekig köszöni a közönség frontvonalának szeretetét, és csak lassan szabadul a rajongók karjaiból. Szóval „A”-ból „B”-be jutva joggal merül fel a kérdés: „De mi a halál történt a kettő között?!”

A nem túl szuggesztív beállást követően a bitangerős debütalbum tételei kerültek elő. Már a ’Red Dragon Cartel’ kritikájában sem rejtettem véka alá a D.J.-t illető szkepticizmusomat, ám a kezdeti bizonytalankodása mellett, az új album professzionális hangzásának hiánya is érezhető volt. Ez talán a kis hely számlájára is írható. Mivel Jake – akárcsak korábbi munkáiban – az új lemezen is kitett magáért, bosszankodva törődtem bele, hogy a ritmusszekció igencsak elnyomja a gitár hangját. Nem mintha velük bármi probléma lett volna. Ronnie Mancuso sziklaszilárdan döngette a fémes alapot, Fairleynek pedig a dinamikus dobjáték mellett még a vokálozáshoz is maradt szuflája. De talán nem árulok el nagy bölcsességet, ha azt mondom, azért a többség mégiscsak a gitárosra volt kíváncsi. Lee rá is szolgált a bizalomra, hiszen úgy játszott, hogy az ember – még ha eleinte nem is nagyon hallotta – képtelen volt levenni róla a szemét. Ki kellett élvezni a látványt az első ujjpercrezdüléstől az utolsóig. Annak tudatában meg különösen, hogy az ozzys klasszikusok és az új szerzemények mellett még Badlands-nóták is terítékre kerültek. Jake le sem tagadhatná, hogy a ’Badlands’–’Vooodoo Highway’–’Dusk’ alkotta trió a szíve csücske, sőt közepe. Míg a sokkal magasabban jegyzett ozzys életművéből csak a két album címadója került műsorra, addig a Badlands-dalok amellett, hogy koherens magját alkották, kitették a felét is a dalcsokornak. Csupán a modernebb hangvételű Shout It Outot pakolták közbe.

Rendkívül szimpatikus, hogy Jake szembemegy a „papírformával”, és nem a lemezeladások alapján válogat a dalokból, hanem kedve szerint. A koncertet figyelve egyre inkább az volt az érzésem, hogy nem akarja a világot megváltani, egyszerűen szereti a zenét, és jól akarja érezni magát. Talán ennek tudható be a puritán kiállás és felvezetés, de szinte az egész koncert egy jó hangulatú jammelgetésnek tűnt, kötöttségek nélkül. A számok hangolgatással indultak, játék közben még ment a duma, Mancuso meg akció közben a közönségnek háttal fotózkodott. Olyannyira nem szívbajosak, hogy néha már kerti parti feelingje volt az estnek.

Viszont az énekes D.J. is megtalálta a módját, hogy Mr. Lee mellett a figyelem középpontjába kerüljön. A tavaly decemberi „Whisky a Go-Go”-béli ámokfutását követően most megmutathatta, hogy megy a dolog józanul és némi tapasztalattal felvérteződve. A bootlegeket vadászva, be kell valljam, rosszabbra számítottam, de azért elképesztő figura ez a srác. Arra gondoltam, hogy a Badlands-dalok lesznek majd az igazi indikátorok, mert azért valljuk be, egy Darrenhez hasonló erőénekesnek Ray Gillen technikás futamait kirikonyálni eléggé sziszüphoszi vállalkozásnak tűnik. Ehhez képest az énektechnikai tudásáról méltán nem híres Ozzy számainál szerencsétlenkedett inkább a kitartott és a mély hangokkal. Azért észnél kell lenni, mert csak megindul a vér az erekben ezeket a dalokat hallva, és az ember hajlamos Ozzy vagy Gillen hangját fejben odahallani, de Darren is egész jól belejött. Na meg a koncert vége felé lassan már többet visítozott, mint Tóth Attila.

A Badlands-dalokra azért már fokozódott a hangulat, még a lett előzenekar is a Led Zeppelin-es ingereket igyekezett előcsalogatni – egyébként kifejezetten tetszetősen. A RDC-ből pedig különösen Jake volt nagyon elemében. Nem is csak a játékára kell gondolni, hanem egyáltalán a kisugárzására. Egyszerűen lerítt róla, hogy ezek a nóták bizony nagyon sokat jelentenek neki. Amikor beszállt az In A Dream a capellájába, az a pillanat kimerítette az örömzene fogalmát. De a jambe torkolló, és egy fasza slide-os szólóval megtoldott Rumblin’ Train is magáért beszélt.

A nagy élvezkedés közben derült égből villámcsapásként jött az első levonulás. A ’RDC’ meglehetősen eltalált, talán legdögösebb száma, a Feeder után a Bark At The Moon kerekítette le a Lee-életmű tömör és erős keresztmetszetét. Még úgy sem elégedetlenkedhetett senki, hogy egyetlen Ratt és Wicked Alliance dal sem hangzott el, vagy legalább az ’A Fine Pink Mist’ valamelyik tétele egy szóló formájában. A rövid játékidő mellett talán csak a nézőszámra lehet panasz, bizony elég foghíjas volt a terem. Ha Jake csak fele annyira menedzselné jól a Red Dragon Cartelt, mint amilyen zseniális gitáros, biztosan nem párszáz fős klubokban játszanának. Az A38 legénysége azonban minden bosszantó momentummal együtt rövidke, ám annál élvezetesebb koncertet láthatott és hallhatott. (Csemény)

Setlist:

The Ultimate Sin (Ozzy cover) / Deceived / War Machine / High Wire (Badlands cover) / Shine On (Badlands cover) / Shout It Out / In A Dream (Badlands cover) / Rumblin’ Train (Badlands cover) / Sun Red Sun (Badlands cover) / Feeder /// Bark At The Moon (Ozzy cover)

Képek: Török Hajni
Köszönet a Livesoundnak!