Az Ezer Tó gyermekei: Amorphis, Hamferí° - Club 202, 2014.03.16.

Az Amorphis a megbízhatóság szinonimája. Ez pedig értendő az életművük darabjaira és a fellépéseikre is egyaránt; voltam jó pár koncertjükön, és kis túlzással mindegyik ugyanolyan képet mutatott – szerencsére a színvonalat tekintve is. Merthogy jómagam még sosem csalódtam bennük, amikor láttam őket a deszkákat uralva, és bizony a tekintélyes diszkográfia sem tartalmaz rejtegetnivaló fércművet, bár sokak szerint egy ideje már nem képesek megújulni, és csak körbe-körbe toporognak saját hangzásviláguk udvarában. A legutóbbi körük viszont igen jól sikerült. A tavalyi ’Circle’ ugyanis egy közel hibátlan remeklés, aszondom, 2013 egyik legjobb lemeze (persze voltam olyan hülye, hogy későn kapcsoltam, és nem szorítottam be az évértékelő listámba), ráadásul ismét a korai éra death metalos morózussága felé fordították a kormányrudat, még ha csak érintőlegesen is.

Az igazi morózusságot azonban a feröeri Hamferð szállítja ezen az estén. A 2008-ban alakult banda a doom/death metal legmélyebb bugyraiba kalauzol el minket, az igen jól sikerült, érfelvágós bemutatkozó nagylemezük tavaly ősszel látott napvilágot ’Evst’ címmel. Az amúgy talán túl jólfésült huszonéves srácok fekete egyen-öltönyben jelennek meg, s amikor a húrok közé csapnak, úgy festenek a deszkákon, mint egy kissé tétova, lámpalázas egyetemi zenekar első fellépésükön; az efféle uniformis nem áll ám jól mindenkinek, főképp Jón Aldará énekesen akarnak minduntalan szétpattanni a zakógombok, ahogy kidüllesztett mellkassal és teátrálisan széttárt karokkal hörög-acsarkodik. És énekel tiszta hangon, meglehetősen jól, és hasonlóan teátrálisan. (Nem hiába vették be ez évben maguk közé frontembernek a kiváló finn Barren Earth tagjai is…) A Hamferð lehangoló, komor színvilágú muzsikája mindenekelőtt az olyan sötét lelkű hordákkal állnak rokonságban, mint a The Prophecy, a Doom:VS vagy a Mourning Beloveth, noha az ’Evst’ album szerzeményei nem annyira emlékezetesek, hogy a műfaj királyai mellé sorakozzanak fel. E gyászköltemények azonban szépen elhömpölyögnek egymás után, magam élvezettel hallgatom őket, nem vitás, a feröeri fiatalok azért jól ismerik a doom/death metal csínját-bínját. No, igen, kutyaütők nem nyerik meg a Wacken fesztivál Metal Battle tehetségkutatóját – ők pedig elvitték az első díjat 2012-ben… Hallunk még róluk, azt hiszem.

A főfogás feltálalása következik: mire felcsendül a „hevenyészett” intro, a küzdőtér is szépen megtelik. Na, nem zsúfolásig, teltházról korántsem beszélhetünk, az viszont biztos, hogyha ez a banda ellátogat hazánkba, kizárt az üresen kongó helyszín, a koncertszervező mellé pedig nem kell beállítani a defibrillátort. És vannak csajok is. Sokan. Hanyag saccra 60/40 volt a nemek aránya a hímek javára, ami egy metal buli esetében már egy egész kellemes szórást jelent férfiszemmel, bár ha bevillan valamelyik őskori Mötley-koncert első sorának látványképe, nyomban megsavanyodik a mosolyom. Persze ezek a finnek nem azok a finnek (HIM), akik feltétlenül a tini lányok ágya fölötti poszterekre áhítoznak (vagy manapság inkább a tablet-kijelzőről kacsintanak vissza a bálványok?), meg hát Tomi Joutsen sem akar Ville Vallo lenni, amint a Tengerparton Bús Kutyaszemekkel Csajozós Chris Isaaket imitálja, amolyan vikidgémesen. Az Amorphis-zenész más állatfajta. Felmegy a színre, és mosolyogva végigtolja a rájuk szabott nyolcvan percet; nincsenek széles gesztusok és még szélesebb terpeszek, a számonkénti „are you fuckin’ ready?”-zést is meghagyják Robb Flynn-éknek, mi több, némi malíciába mártogatott klaviatúrával azt is mondhatnám, hogy igazándiból nem is nagyon van mit nézni a deszkákon. (A molinó azért jól festett…) Mindenki „csak” teszi a dolgát, és ez a lényeg. A nagyszerű dalok amúgy is elviszik a hátukon a produkciót.

Mert e dalokba nemigen lehet belekötni. Legföljebb a dalválasztásba: aki minden évben megkapja az aktuális Amorphis-koncertinjekciót, az jogosan kérheti számon a srácokon a program kiszámíthatóságát, hisz a műsor gerince hosszú idők óta bebetonozott, csupán 4-5 tétel csereberéje ad némi színezetet. De mondom, az elhangzott szerzeményekkel gond egy szál se, egyedül a számomra kevésbé izgalmas, őskori Vulgar Necrolatry-t száműzném, főleg annak fényében, hogy már az előző turnékon is terítékre került, ám ezt csak az ízlésficamom mondatja velem. Meg aztán nem is neveztek ki setlist managernek… Ettől függetlenül konkrét slágerparádét kapunk a banda saját Paranoid-jával (My Kantale), Breaking The Law-jával (Black Winter Day) és I Want Out-jával (House Of Sleep – ezzel búcsúztak, immáron sokadszorra), én azonban azt se bánnám, ha a teljes ’Circle’-t vigyorgó arcunkba tolják, akár külön blokkban, elejétől a végéig. A műsoridő ezúttal is kissé sovánka, valamiért sosincs kedvük kifeszíteni a 15-16 számos határt (és a szerény 80 percet), pedig van miből meríteni, például két személyes kedvencemről most egy csenevész darabot sem húztak elő; a Pasi Koskinen-korszak gyöngyszemei, a ’99-es ’Tuonela’ és a ’01-es ’Am Universum’ (az Alone-t leszámítva) egy ideje kegyvesztetté vált, holott egy The Way, Divinity vagy Goddess (Of The Sad Man) ma is garancia a permanens libabőrre. No, igen, az Amorphis már rég szakított Pasijával…

Az állandóságot jelenti a rasztafári csalogány is. Tomit egyszerűen nem lehet nem szeretni: egy másnapos Jack Sparrow-ra hajazó, mosolygós, hétköznapi srác, akinek mégis megvan az a jó szokása, hogy minden koncerten lazán hozza a Kifogástalan Frontember prototípusát, bazinagy karizmával – és bazinagy mikrofonfejjel. Karmesterként irányít, anélkül, hogy átmenne patakyattilába, a nép meg teszi a dolgát illedelmesen (talán túl illedelmesen is, elkélne nagyobb mozgás ott a sűrűjében), de gondolom, tökmindegy, hogy Tominak 5-600 fős lelkes publikumot kell megmozgatnia vagy mondjuk a Wacken tízezres embertömegét, könnyen elboldogul bármikor. Holott tulajdonképpen nem csinál semmi különöset, csak jelen van. De azt nagyon. Nem beszélve arról, hogy sem a hörgés, sem a dallamos ének nem szenved csorbát, amikor pedig a vádlit verdeső rasztazuhatagot pörgeti a villódzó reflektorfényben, az bizony show-elemnek sem utolsó.

A hangmérnök elvtárs is azon van, hogy a számok megdörrenjenek piszkosul – ámde tisztára keverve, ahogy kell. Közben nekem is kevernek egyet a bárpultnál, iszom a finn urak egészségére, ők pedig cserébe elnyomják a Hopeless Days-t, amely a második legjobb dal az új anyagon. A Legnagyobb Szerelem a másik „napos” nóta, az A New Day azzal a hidegrázóan delejező refrénjével, ezt azonban az istennek sem játsszák el, apró feketepont bevésve. Van helyette a szintén kiváló Nightbird’s Song, amelynek Nat Geó-s címe senkit ne tévesszen meg, ugyanis nemcsak a ’Circle’ lemez, hanem életművük egyik legsúlyosabb death metalos őrleménye.

A kellemes kriptahangulatot kanyarító Hamferð-del karöltve egy szinte kifogástalan koncertélményt kapunk hát, a „szinte” szócska csupán az Amorphis nem túl hosszú és mégannyira sem sokszínű repertoárjának okán kerül e sorok közé szúrva. Ha azonban előre borítékolható, minőségi szórakozásra fáj a fogunk, és a közelben épp az Amorphis hangol, semmiképp se valamelyik zacsivasalós celebcirkuszt válasszuk esti program gyanánt, hanem… Persze tudom, mi sem világosabb ennél.

A pozitívumok sorát gyarapítja a 4000 forintos pólókínálat is, úgy vélem, ez mindenképp a korrektség netovábbja, asszonkám ki is néz magának egy amorfiszos válltáskát csupáncsak ezeröccázé’, visszaröpültünk az időbe’, vagy mifene, aztán elképzelem, amint a piacról hazafelé menet kibukik belőle a csirkeláb meg a kígyóuborka… Vagy a mosópor. Tudod, a TOMI. Na, ja, ilyen az urbánus rock & roll.

Setlist:

Shades Of Gray / Narrow Path / Sampo / Silver Bride / Wanderer / Against Widows / My Kantele / Into Hiding / Nightbird’s Song / Vulgar Necrolatry / Smoke / You I Need / Hopeless Days /// Sky Is Mine / Black Winter Day / House Of Sleep

Szerző: Mike
Fotók: T T
Köszönet a Concertónak a koncertszervezésért!