Ismeretlen remekművek - Quatermass: Quatermass (1970)

A hatvanas-hetvenes évtizedek fordulóján indult be igazán a progresszív rockzene, mára már történelmi hírnévvel büszkélkedő alakulatok kezdték szédületes pályafutásukat. Ugyanakkor feltűntek olyanok is a palettán, akiknek nem adatott meg ez a hírnév, pedig zenei tudásuk alapján megérdemelték volna. Ilyen a brit Quatermass trió is, akik egyetlen album kiadása után szétszéledtek.

Az 1969-ben alakult banda – nevüket egy BBC-n futó sci-fi sorozat főhőséről vették – nem ismeretlen zenészekből állt. J. Peter Robinson billentyűs meghatározó szerepet játszott a bandában, az ő néha robbanásveszélyes billentyűs futamai játszották a domináns szerepet a dalokban. John Gustafson basszusgitáros-énekes  a hatvanas évek egyik jól ismert figurája, a liverpooli zenei élet egyik meghatározó alakja. Játszott a Merseybeats-ben vagy a Big Three-ben, a Quatermass után a hetvenes évtizedben is számtalan bandában megfordult, többek közt a Roxy Musicban, vagy az Ian Gillan Bandben, hangja hallható a Jézus Krisztus Szupersztárban (Simon szerepét énekelte) és Roger Glover ’Butterfly Ball’ szólóalbumán is. Mick Undewood dobos sem számított már kezdőnek a trió indulása idején, hiszen előtte az Outlaws-ban együtt nyomult Ritchie Blackmore-ral, az Episode Six-ben pedig Ian Gillannel és Roger Gloverrel. A következő dekád végén újra összetalálkozott Gillannel, amikor az énekes átszervezte bandáját, és a jazz rock-korszak után a hard rock felé nyitott. Mennyi kapcsolódási pontot találunk a Deep Purple-lel, és ez bizony a trió zenéjére is jellemző, hiszen Blackmore szerint a Purple sokat merített az agresszív billentyűs futamokból, sőt, 1974-ben a gitáros rá akarta tenni a ’Stormbringer’ albumra a Black Sheep Of The Family nótát, de a többiek ellenállásán megbukott, így ez az elképzelése jó fél évvel később a Rainbow első LP-jén (’Ritchie Blackmore’s Rainbow’, 1975) valósult meg. Az viszont érdekes, hogy John Gustafsonnnak nem tetszett a nóta blackmore-i feldolgozása. Mindegy, az eredeti verzió a csapat talán legismertebb dala, még kislemezen is kiadták. Az alapriff erőteljesen emlékezet Jimi Hendrix Stone Free dalára.

Ha összevetjük a kor hasonló formában játszó bandáival, a Nice-szal vagy az Emerson, Lake & Palmerrel, nem találjuk azokat a klasszikus emersoni futamokat, a szerzemények spontánabbak, nyersebbek. Még jelen vannak a beatzene-szerű dallamok, azonban az erőteljes ritmusszekció, és a mindent eldöntő billentyűs játék azt mutatja, hogy a kor egyik legenergikusabb progresszív rockalbuma született, melynek az értékeit – mint annyi más esetben – csak jóval a zenekar szétszéledése után fedezték fel.

A nagyon rövid történet úgy kezdődött, hogy miután a Deep Purple elvitte Ian Gillant és Roger Glovert az Episode Sixből, a maradék csapat Gustafsont és Robinsont meghívta egy kis jammelésre. Ezen a basszusgitáros számára nyilvánvalóvá vált, hogy inkább egy trió formáció lenne életképes, ha kettejük mellé bevennének még egy dobost, és Gustafsonék talán nem is tudtak mit kezdeni az Episode Six popzenéjével sem. Hamarosan bevonultak az Abbey Road Studioba harminc vonós kíséretében, és az EMI Harvest márkajelzése alatt (ezzel a címkével adták ki a Purple és a Floyd albumait is akkoriban) jelent meg a debütáló és egyetlen lemez.

Pedig nem ment rosszul a csapatnak, hiszen Amerikában a Purple előzenekaraként turnéztak, Németországban pedig a Uriah Heep előtt léptek fel. Mégis úgy jöttek haza, hogy üres volt a három muzsikus pénztárcája, és ez az állapot végül oda vezetett, hogy 1971-ben a zenekar szétszéledt. Robinson és Gustafson ugyan együtt maradtak, Svédországban próbáltak szerencsét, Gustafson Amerikában más zenészekkel próbálkozott a Quatermass névvel, de erőfeszítéseit nem kísérte szerencse. A kilencvenes évek végén Mick Underwood közreműködésével Quatermass II néven alakult egy formáció, melynek a Purple alapító basszusgitárosa, Nick Simper és Don Airey is tagjai voltak. 1997-ben 'Long Road' címmel ugyan elkészült egy lemez, ez azonban egy halovány próbálkozásnak hallatszik, és tiszavirág-életű, tündöklésnek nem mondható rövid működés után a gárda átadta magát a történelemnek. Simper szerint nem sok lehetőségük akadt koncertezni, ez is oka, hogy szétmentek.

2010-ben újrakeverve ismét megjelent az 1970-es remekmű három felvétellel megtoldva, melyről a szakírók akkor már úgy cikkeztek, mint a progresszív metal egyik alapműve. Mindenestre számomra érthetetlen, hogy egy ilyen fantasztikus rockalbum miért nem kapott több figyelmet megjelenésekor. 

Szerző: Bigfoot