Nightfall: Cassiopeia

írta Hard Rock Magazin | 2014.01.20.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Metal Blade Records

Weblap: https://www.facebook.com/nightfallgr

Stílus: Gothic/Death/Doom/Black Metal

Származás: Görögország

 

Zenészek
Efthimis Karadimas - ének, szöveg Stathis Cassios - billentyűsök Jörg Uken - dobok Evan Hensley - gitár, basszusgitár
Dalcímek
01. Patheon 02. Oberon & Titania 03. Colonized Cultures 04. The Nightwatch 05. Stellar Parallax 06. Hubris 07. The Reptile Gods 08. Hyperion 09. Akhenaton, the 9th Pharaoh of the 18th Dynasty 10. The Sand Reckoner 11. Astropolis
Értékelés

A görög Nightfall nem tartozik a legsikeresebb hellén bandák közé, összehasonlítva a hasonszőrű Septicflesh vagy Rotting Christ eredményeivel, azonban mégsem szabad elfeledkeznünk róluk. Sokakban nyilván felzúdulást kelt, hogy miért veszem egy kalap alá az említett három zenekart, hiszen alapvetően mind más-más műfajban dolgozik. Két dolog köti össze őket: az atmoszférikus zenei hozzáállás, illetve az antik és mitológiai világ szeretete. A fenti hármasból műfajilag talán a Nightfall az a csapat, amely besorolásához a legtöbb jelzőre van szükségünk. Leginkább a gothic metalból indulnak ki a tételek és a bennük található motívumok, de rengeteg a doomos, lassú szakasz, amit mélyre hangolt death riffek, illetve blackes szélvész rohamok soroznak meg több irányból.

A borító és a címe megadják a kötelező ókori (görög) hangulatot: adott egy, a tenger színét idéző kék kép, amit a jobb alsó sarok környékén párhuzamos, szintén kék árnyalatú ívek kereszteznek. Mintha az óceán és valamiféle bolygópálya, bolygógyűrű, esetleg maga az égbolt találkozna egyszerre az alkotáson, ami a címmel kiegészítve (Cassiopeia) máris erősebb benyomássá válik. A csillagkép a görög mitológia egyik felfuvalkodott királynéjáról kapta a nevét, aki szépségét többre tartotta a nimfákénál, ezért Poszeidón haragjában tengeri szörnyet küldött országa ellen, hogy megbüntesse népét. A megnyugtató óceáni színek így kissé sötétebb árnyalatot kapnak, ami remekül jellemzi az egész album hangulatát is.

Mivel nem kezdő alakulatról beszélünk (a 'Cassiopeia' a 9. nagylemezük), ezért a fentiekben leírt koncepció kifejezetten érett hozzáállást mutat zenéjük szövegi és képi világához, amit a zenében hasonlóan megtalálunk. Az előbbiekben említett stíluskavalkád a legtöbb zenekarnak a rákfenéje szokott lenni: túl sokat akarnak és túl kevés lesz belőle. Itt korántsem ezzel a hibával találkozunk, bár sajnos azt is be kell vallani, hogy esetenként könnyedén az unalom vehet erőt a hallgatón. A 11 felsorakoztatott dal mintegy 50 percet tesz ki, ami az ebből a fajta nehéz(kes) zenéből nagyon sok tud lenni. Az album körülbelül fele, vagyis az első 6 szám az, ami még feltétel nélkül képes lekötni a figyelmet, és hiába vannak a továbbiakban is remek szerzemények, a kissé egyhangú atmoszféra miatt nehéz egyhuzamban végighallgatni.

Az első szembetűnő újdonság a korongon, hogy az énekes, Efthimis Karadimas mélyebbre „költözött". Hangja deathesebb rétegeit mozgatja meg leginkább ezen az albumon, a korábbi albumokra jellemző gothic és black jellegű „károgás” és a dallamos death metalos módszer eltűnt, ami hiába megy szintén remekül neki, mégis a már említett egyhangúság felé sodorja az albumot. Bár egy nagyon jó lemezről beszélünk, eddig mégis csak a hibákat soroltam elő, nézzük most az erényeket is. A legfontosabb tehát a stílusok remek egyensúlya, amit legjobban a szólók és azok elhelyezése mutat be: a legsötétebb, esetenként őrlő, death/black szakaszokat fűszerezik meg sokszor a hasonlóan sötétből induló szólók, amelyek aztán kifejezetten világos és a felhők fölé tekintő gothic befejezést kapnak. Kiváló példa erre a klipes Stellar Parallax.

Evan Hensley gitáros mellett Stathis Cassios billentyűs éteri zongorabetétei azok, amik szintén kiemelik az átlagból a számokat, csakúgy, mint Jörg Uken dobolása, aki keretet ad az összes doom rettegésnek – bár George Kollias korábbi teljesítményét nyilván mindenki hiányolhatja. A nyitó Phatheon, vagy a Shakespeare-i ihletésű Oberon & Titania szintén a kiemelkedően jó számok közé tartoznak. A mélypontokat a záró Astropolis és a Hyperion jelentik, amelyek sajnos túlzottan unalmasra és vontatottra sikerültek. Szövegvilágát tekintve már kitalálható, hogy most sem távolodtak el az görög mitológia világától, amit némi ókortörténelem (pl. Akhenaton, the 9th Pharaoh of the 18th Dynasty c. szám) és a jelenkorra való reflexió (Colonized Cultures) is színesít, mégsem zagyva összképet mutatva.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások