The Fall Of Every Season: Amends

írta Mike | 2013.12.30.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Grau Records

Weblap: http://www.thefallofeveryseason.com

Stílus: Progresszí­v doom/death metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

2013. február. Napvilágot lát az ’Amends’. És ezzel együtt megszületik az év talán legszebb metal albuma…

Hat hosszú-hosszú esztendő vánszorgott el, míg megérkezett a bemutatkozó lemez, a ’From Below’ folytatása. A norvégiai Trondheimben működő The Fall Of Every Season mindenese, Marius Strand egymaga tartja a kormányrudat, meglehetősen biztos kézzel: hasonlóan a debütáló munkához, ezúttal is ő felelt az összes hangszerért, beleértve az énektémákat, illetőleg a bűntudat, a megbánás aspektusait boncolgató dalszövegek is hozzá köthetők. Teljes művészi szabadság és kitárulkozás. A dalszerzés során vélhetően nem állított fel korlátokat, a filmszerűen sodródó zenével sodortatta magát is, mígnem megszületett az öt számos, 53 perces zenemű.

A 2004-ben útjára engedett szárnyaló kreativitás aztán két demóban öltött testet, majd a már említett ’From Below’-val tette le a névjegyét 2007-ben a doom/death metal morózus asztalára; a ragyogó elme már azokban a szerzeményekben megmutatkozott, véleményem szerint azonban az ’Amends’ elődjénél is érettebb, átgondoltabb, letisztultabb és izgalmasabb alkotás, egyszersmind grandiózusabb is, noha szembetűnő változások nem történtek a zenei világot illetően. Marius gyermeke, a The Fall Of Every Season mára levetette magáról a doom metal kilátástalanul depresszív, halálvágyó jelmezét, és összességében egy olykor borús-romantikus, olykor szomorkás, mi több drámai színezetet öltött, némelykor pedig afféle reményteljes ünnepélyességben pompázik, ezzel megteremtvén a sötét és a fény kontrasztját. Ez a kettősség a dalstruktúrában is tetten érhető: a death metal-közeli, ólomsúlyú riff-görgetegek egy szempillantás alatt adják át helyüket az üveg-törékeny, leheletfinom akusztikus merengéseknek, ám Marius mindvégig ügyelt arra, hogy a hömpölygő folyamatosság íve ne csorbuljon öncélú témaváltásokkal.

A legjellemzőbb azonban e muzsika végtelen tisztasága. Ugyan a ködfátyolos mélabú mindvégig körüllengi a dalokat, zeneiségük valahogy mégis megmutatja a pislákoló fényt az alagút végén, szemben például a legutóbbi My Dying Bride-remekléssel, amelynél a mérhetetlen világfájdalom minduntalan kioltja a talajt vesztett remény utolsó szikráját is. Az álmodozó, délibábos hangulat, a muzsikába oltott melankólia tehát lényegesen fontosabb itt, mint a technikai virtuozitás, ahogy Marius is kihangsúlyozza az interjúkban. Még a legmarkánsabb hangzásvilággal rendelkezők sem tagadhatják le tanítómestereiket: főhősünk esetében a korai Opeth-hatások szűrődnek át a leghatározottabban, emellett bizonyára a Katatonia és az Anathema régebbi munkái is nyomot hagytak benne, helyenként pedig még Explosions In The Sky-féle post-rock-elemek is rejteznek a dalok szövetében megbújva. (Strand egyébként a kedvencei közt említi a Sigur Róst, a Mogwai-t és a régi progresszív rock nagyságait, mindezek szintén felsejlenek több ízben, noha sosem tolakodón.) Kerekre csiszolt motívumokkal gazdagon díszített, sűrű, rétegzett muzsika ez tehát, így aztán a sokadik ismerkedés alkalmával is újabb és újabb apró finomságokra bukkanhatunk, amennyiben kellő türelemmel viseltetünk e nyomasztóan nehéz hallgatnivaló iránt. Merthogy itt ne is keress szokásszerű dalszerkezeteket, refrénekről pedig ne is álmodj, ez bizony nem a kommersznek való vidék…

Az ’Amends’ underground mivoltát erősíti, hogy magát az anyagot Marius nappalijában vették fel, a dobok kivételével, amelyek viszont a Soundlodge stúdióban kerültek rögzítésre – a lemezhangzás pedig kiváló! A fölöttébb változatos riffek, egyéb zenei témák mellett szót kell, hogy ejtsek az énekről is: Strand felváltva hörög és énekel, s teszi mindezt közel tökéletesen. Mélyről felbugyogó, ízes morgása épp annyira sokszínű, amennyire ez lehetséges, ábrándos, füstös baritonja pedig Garm (Ulver) és Åkerfeldt (Opeth) hangját idézi. Mindazonáltal szinte semmit nem érteni abból, amit énekel… Az egyenként jóval tíz perc fölé kúszó eposzok közül a The Mammoth már-már komolyzenei magasságokban szárnyal a kígyóhadként kavargó, egymáson át- meg átfonódó hangszerarzenál közbenjárásával, ennek mintegy ellentéte a nyúlfarknyi A Portrayal, egy mindössze alig több mint kétperces törékeny ékszerdoboz.

Miképpen a zenei anyag, úgy a szemgyönyörködtető borító is értő kezek míves munkáját dicséri: valamelyest az In Vain-féle ’Ænigma’ frontgrafikájára hajaz, nem csoda, hisz mindkettő a zseniális Robert Høyem műve. Ámde a korong talán legszebb pillanatait az Aurelia gyöngyház-testére festette a szellemóriás muzsikus-elme: Marius húsba markoló, éteri éneke mintha ezer meg ezer lélek panaszáról szólna nekünk, a bánat-verte zongorajáték és a síró-rívó gitárok nászakor pedig jócskán leásunk a szív legmélyére. Hadd fájjon. Mert oly édes e kín… 

Pontszám: 10