Black Sabbath: Live... Gathered In Their Masses (DVD)

Ha nehezen is, de úgy látszik, beindult a majdnem eredeti felállásban működő fekete rocklegenda gépezete. Bár Bill Ward lelépése után sokkolóan ért bennünket Tony Iommi betegsége, hálistennek a gitáros a jelek szerint jól van, ezerrel nyomja Gibsonján a riffeket, összehoztak egy bitang jó stúdiólemezt, és a turnézást jövőre sem hagyják abba. Valószínűleg Tony megijedt Ozzy fenyegetésétől: „B…meg, ha meghalsz, kinyírlak”. Arra persze remény sincs, hogy nálunk is fellépjenek, már nem is húzom fel magam ezen, legfeljebb frekventáltabban jut eszembe Ozzy kedvenc szavajárása: fuckin’… Vagy nekem is beszűkült a szókincsem? A f@szt... Talán azért sem vagyok annyira pipa, mert én 1998-ban a Kisstadionban láthattam őket, igaz, Bill Ward akkor sem bizonyult alkalmasnak a feladatra, Vinnie Appice ugrott be helyette, szóval – hogy Frenki barátom szavaival éljek – a váltás a családban maradt.

Szóval, tőlünk egymillió fényévre, Melbourne-ben örökítették meg ezt a koncertet. Nekem a Black Sabbath hozzátartozik a kezdetekhez, vagyis a lassan 35 évvel ezelőtti mozzanatokhoz, mikor kortársaival együtt (Zep, Heep, Jimi és persze a Purple) elkezdtem a műfajjal barátkozni. Nosztalgikus érzésekkel figyeltem ezt az anyagot, ami maga is nosztalgikus, mert bár pár nótát elnyomnak a pár hónapja megjelent ’13’-ről – melyek nagyon jó szerzemények, ezt nem győzöm hangsúlyozni –, de a program gerincét a hetvenes évek klasszikusai adják, amikor még Ozzy állt a mikrofon mögött. Ezen belül is az első négy album teszi ki a szett majd kétharmadát. Úgy látszik, a három vén csataló is az őstörténethez tartozó, negyvenakárhány évvel ezelőtt fogant alkotásokat favorizálja.

Profi módon megszerkesztett ez az élő anyag. Nem húzzák soká a bevezetőt, melyben feltűnik a muzsikusok helyszínre való megérkezése, néhány rajongó nyilatkozata, bevillan Joe Perry az Aerosmith-ből, aki nézőként vett részt a bulin. Hirtelen felsírnak a légvédelmi szirénák, és a War Pigsszel földbe döngölik a zsűrit…

Zeneileg minden a helyén van. Tony Iommi és főleg Geezer Butler nem felejtettek el zenélni (állat módon csattog a basszusgitár végig), Ozzy ütőse, Tommy Clufetos stílusa kicsit Bill Wardéra emlékeztet. Ő is épp olyan brutális erővel üti a bőröket, mint lestrapált elődje, de a dobtémák finomságai is megvannak. Ozzy pedig... nos, ő mindig is egy oltári fazon marad. Élek a gyanúperrel, hogy énekteljesítménye erős javításokra szorult a stúdióban, ha az általam ismert élő aktuális kalózfelvételeken nyújtott produkcióját veszem sorra. Azért az Into The Void így is fájdalmasan hamis maradt. Mindegy, ő sosem briliáns hangszálairól volt híres. Érdekes, hogy utána a zenekar a rocktörténet legnagyobb torkait szerződtette – Dio, Gillan, Hughes, Martin –, mégsem tudták megismételni a vele elért sikereket.

A színpad is jól néz ki. Semmi hivalkodó technika, csak pár kereszt, jó sok lila fény (nem Deep Purple koncert, gondoltam, szólok), jól passzol a fekete ruhás főszereplőkhöz. Ozzy egyre brutálisabban néz kis, ahogy telnek a percek: jó szokása szerint vödörből locsolja a közönséget, magának is szentel pár köb vizet. Senki nem mondaná meg, hogy mit eszünk ezen az énekelni egyáltalán nem tudó, zombi-kinézetű, csoszogó vénemberen, de bezabáljuk, amit ad. Muris, ahogy Iommi és Butler röhögve menekülnek előle a színpadon a Paranoid közben előadott bohóckodása miatt. S hogy minden klappoljon: a megszólalás tiszta, nyers, földbedöngölő. Ehhez persze úgy kell játszani, ahogy ők négyen teszik.