"Mindig a szí­npad az otthona": Black-Out 20. születésnapi koncert, Jamie Winchester - Barba Negra Music Club, 2013.11.16.

A Barba Negra előtti emberkígyóban araszolva eltűnődöm. Miért is gondoltam, hogy a Black-Out húsz éves jubileumi (ezt a szót utoljára írtam le) koncertjére, ahol Jamie Winchester az előzenekar, elég, ha valamivel kilenc előtt odaérek? Már hallom is a jóféle pengetést, „Nice Try”, kommentálja egy dal a naivitásom. Rögzítem az infót, és előrekotrok a színpad elé.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Jamie Winchester. Minden szót külön hangsúllyal nyomatékosítva: Mit-tud-ez-az-ember? Borotvált fej, enyhe pocak, fekete ing, és mégsem egy jólelkű középvezető vagy egy bereggelizett buszsofőr jut róla eszembe; az első sorokban szerelmesen ájuldozó, mindenféle korú, alkatú lányok viselkedése abszolút megmagyarázható (halk irigység bennem). Angol nyelvű, slágeres light-rock dalait szisztematikusan próbálja mellőzni a magyar zenemédia, ennek dacára (vagy éppen ezért) a márkushegyi szénbánya tárnáiban is teltházas koncertet adna. Letörölhetetlen mosollyal játssza flame-top Gibsonján a Hold Me, Thrill Me-t, semmi terpesz, vagy mélyre csatolt gitár, eközben én őrjöngve marcangolom a fogaimmal a vaskorlátot, sehol ilyen energiával nem szólt még ez a dal.

A srác csontig zenész. Réges-rég egy fesztiválon a röpke órás áramszünet sem tudta hazavágni a koncertjét. Nem is ismertem a dalokat, az akusztikus gitárt/éneket esélytelen volt hallani, valahogy mégis szólt. Mi – kb. ezerötszázan – voltunk anno a dob, a basszus, az erősítő. Mágia, máig sem értem. Azóta tudom, hogy Jamie bácsi zenéből van. És még valami. Az egész ember valami hihetetlen dolgot sugároz. Nyilván benne van, hogy nem itt nőtt fel, egész országok keverednek benne, mindenhonnan megtanulta a jót. Áll a színpadon, hihetetlen könnyedséggel, örömmel, lendülettel, mutatván: így is lehet. Olyan, mint egy szebb világ.

Pedig – a fentieket leszámítva – minden zenésztársa erőteljesebb látvány lenne. Kottler Ákost külsőre mintha frissen eresztették volna ide Bob Marley zenekarából, Giret Gábor a – jó basszerosokra valamiért jellemző – „mindjártHulkleszbelőlem” problémával küzd, látszik is az arcán, Pásztor Sámuel pedig casting nélkül lenne beválogatva Michael Jackson Thriller című klipjébe. Komolyan, erre látványra a Resident Evil/Doom generáció instant nyit tüzet. Ha nem lenne világos: ezek elismerő szavak. A srácok meg baromi jól zenélnek. Love Ya' (ha jól írom). Még annyit, a legszebb számfelvezetés: „Ez egy popdal. A baszásról szól.”

És ezt a hangulatot kell még fokozni. Sőt, Kowáéknak a legkeményebb szintet kell megugrani: saját magukat. Tudvalévő ugyanis, hogy egy átlagos Black-Out koncert negyvenkét kilométeres körzetében  a lemerült elemek is feltöltődnek. 2001, fesztivál, éjjel kettő, Sokol-módra hangosított színpad, körötte energiától kijózanodott/bekábult emberek hada őrjöng, tombol, és bárkit, aki arra jár, mágnesként vonz oda valami, még ha addig nem is ismerte a bandát. Na ez a Black-Out.

Függöny szét, felszállás, nyitószám: Ami vagy. A dal a szokásosnál is őrjöngőbb, adja a hangulatot, viszont folyamatosan vigyázni kell a helyüket kereső potenciális tramuatológiatöltelékekre az első sorokban. Mégis ideális nyitás, a Black-Out mottója: Azt add, ami vagy. A zenekar jól szól, jól áll, és nagyon adja. Csányi Szabi ismert/elismert, baromi jó gitáros, két keze a gitáron, két lába a pedálokon, így fogalmam sincs, mivel rohangál a színpadon, ha épp olyan a kedve. A szögegyenes rockot épp olyan hitelesen nyomja, mint a rommáeffektezett elszállós témákat. A vigyori zúzdagép egyszeri példány, nincs belőle több. Fehérvári Attis basszustémáiból vissza-visszaköszön a jazz-tanszak, a srác gyakorlatilag bármit el tud játszani, és rendszerint el is játssza. Ezt a pszichedelikus-zúzós műfajt mintha neki találták volna ki. Valahogy mindig tudja, hol az a határ, aminek a másik oldalán a széttechnikázott dögunalom, innensőn halk „aszentségit” van. Természetesen a Hulk-fejet ő sem hagyta otthon.

Csányi Zoli – az egyetlen a zenekarból, akinek nem nő szőr az állán – a rossz nyelvek szerint a dobfeszerelésén eszik/alszik/nyaral, az EKG-ja is váltakozva hozza a hétnyolcadot  és a kettőnégyet. Viccen kívül: a srác hihetetlen. Baromi technikás, értő dobosok álla koppan a hatos metró sínpárján, viszont a lendülete is heveny mozgásban tart tizenhat tonna élőhúst. Zoli tech-fan, tart oldalt egy kütyüt – érzésem szerint intrók, groove-ok indulnak róla –, egy kisebb technikai szünet alatt megcsapkodta és a végeredmény hallatán legalább négy dubstep DJ színe változott végérvényesen citromsárgára. És végül, akinek az arca ott virít a Révaiban „frontember” címszó alatt: Kowalsky. Egy kibiztosított kézigránát explodációs pillanatát stabilan tartó énekes. A dalszövegeinek egy részét teljes bizonyossággal csak ő érti, mégis mindenki számára van mondanivalójuk. A Ragadozó, a Black-Out vagy a Szabadlábon értelmezése viszonylag egyértelmű, ellenben az Álmok, a V.V.V. vagy a Spirál esélyesen totál mást jelent Neked, mint nekem. Érdekes Kowa headtop-evolúciója. Lobonca múltával homlokára fejkendő került, jelenleg azt fejeli meg plusz sapival, a harmincéves koncertre – mert kell, hogy legyen – már street-style varázslósipkát vizionálok (bocs, nem lehetett kihagyni).

A koncert számos vendége közül egynek bérelt helye volt a színpadon: Nagy Dávid egy dobpódiumon állva szaggatta végig az estét. A hosszú hajú gitáros meglehetős gyakorlattal játszik együtt Szabival (király megfogalmazás, ha ezek után azt írom, hogy Kényes Foltok, senki sem fogja elhinni, hogy az a közös zenekaruk), nem ismeretlen számára darálás (Helland, anno Pokolgép), és igazi autentikus metal arcnak hat. Vendégek: a koncert első részében Andrics Laci  (egykori basszeros) ugrott be a vastag húrok mögé, míg mi lent üvöltöttük: „Ne add fel, ébredj ha hív”. Nem sokkal később (szintén egykori tag) Temesi Berci ragadta  meg az öthúrost, alapot dörmögni a Van Ilyen-nek. Színekkel később – persze, hogy Fekete-kék –, Csordás Robi kapta két éves rutinnal kézbe a mikrofont. Bevallom, a Robi által jegyzett 'A szív diktál' lemez számomra nem tartozik kimondottan a Black-Out diszkográfiába (egyébként mint album, nem rossz), a két dalt amit énekelt, szinte nem is ismertem, ám amit az arc művelt, megmutatta, miért kérték fel 2007-ben a megüresedett posztra. A srác egy félurbanizált texasi bölcsészlelkű traktoros külsejével érkezett a dob elé, ám az első szám első felében már látszott, ott hal meg a színpadon. Átélés, erő, minden ott volt, ami kellett. Elismerés, gratula.

Amikor Jamie Winchestert hívta Kowa a színpadra, szinte előre hallottam a Ma első akkordjait. Így történt, hogy a Gyönyörű Zombinak már az eleje rúgott úgy pofán, mint máskor 0:29-nél. Az ezt követő Vivien intrója már alapból kiteker rajtam minden potit, tehát nem lehet fokozni. A meglepődés azért maradt: Jamie blokkjában nem szerepelt a Ma. Később persze – különösebb cécó nélkül –, megjelent a híres C-Am-G-F sorozatnál, ez a szám úgy fest, hozzánőtt (jó sziámi, mi tagadás).

A két X-et ünneplő koncert számomra két részből állt. A kezdet a harmadik sor közepén talált, nem kevés olyan arc között, akit csak Black-Out-on látok, de ott mindig. Közös szövegüvöltés, headbang,  rockvillák az égnek (néha egy-egy barom leszerelése, akinek az egykori Black-Out-bulikból csak annyi maradt meg, hogy szétcsapta magát). Önkívületközeli üzemmód, szerelmes Ragadozóként, Zuhanás, repülés: „alattam az a nyüzsgő domb, és a kert, ahogy elhagytam”, tisztára mos az Esőnap, szerterobbant a Black-Out intrója – két éven át ez jelezte a szomszédoknak, hogy felébredtem –, minden dal külön megvilágítása a léleknek. Kowa jó frontember, amit két szám közt mond, nem helykitöltő, beleringat a következő dalba. Az igazi Black-Out koncert számomra mégis akkor kezdődött, mikor arrébb sodródtam egy négy métert, a dühöngőbe, izzadt, ugráló, pogózó, extatikus mozgásokat végző emberek közé.

A Black-Out egy pszichedelikus zenekar (is, lásd később). Nem azért, mert a dalok egy része valószínűleg szerek hatása alatt született. Nem villanásnyi szövegképek, elszállós dallamok/bolondított ritmusok, nem is a zöld szín állandó dalszövegi jelenléte miatt. A Black-Out azért pszichedelikus zenekar, mert a zenéje maga egy drog. A dühöngőben nem voltak ismeretlenek, idegenek, zenétől beállt galery voltunk. Az előttem tekergő csaj mozdulatait egy Haight-Ashbury-i LSD-partin is megirigyelték volna. Véletlen tudom, a lány nem drogozott – és ez teljesen rendben volt. A Vivien és a Legyen alatt egy tökidegen ember vállára támaszkodva ugráltam – derékig kilógva a tömegből –, és ez is teljesen természetes. Hazudnék azzal, hogy csupa színjózan ember gyűlt össze, de amit éreztünk, az nem a C2H6O hatása volt (részemről például még spicces sem voltam).

Emellett a Black-Out egy zúzós, odaverős zenekar. Valaha itt volt a legkeményebb – mégis emberi – pogó, fülig érő szájú emberek kékültek egymástól szorgosan. Mégis, közös őrjöngés volt, nem tömegverekedés. Bakancsokból tervben volt Black-Out signature külön magassági kormánnyal; a Szabadlábon-t pl. nem lehet helyben állva végighallgatni, de a Még Egyszer is dobbanó lábbal negyedekre törve él az emlékeimben. A csapatnak még a lassú számait is megawattokban mérik. Hozzá kell tenni, hogy a pogó rész már sokat változott. A közönség szelídült, a zenekar sem éhes, őrült lázadókból áll, meg nem alkudtak, de valamennyire elfogadták a világot. Húsz év, mifene.

Húsz év, több mint nyolcvan potenciális dal, mindegyik kedvence valakinek. Még ha hosszú is a koncert, több mint fele lemarad. Kowáék új keletű játékkal javítottak a helyzeten, négy-négy hasonló hangulatú számot összevontak. Ezt  a megoldást (medley) nem nagyon hallottam még magyar rockzenekaroktól, pedig van benne potenciál. Igazából a Black-Out ezt a lehetőséget csak 80%-ban használta ki, a dalok rendben voltak, valami kis „zsír” viszont még férne ide, ami tényleg lenyírja a szakállam. Két új – legalábbis lemezeletlen – dal is feldörgött a koncerten: Repülő a Viharban és Jónak Lenni. Anno első hallásra kissé szokatlanok voltak, aztán csak a fejemhez kaptam: a Black-Out minden dala szokatlan, a srácok nem írtak két hasonló tracket az életben! A számok pozitív töltetűek – úgy fest, alakul az a lelki béke –, de a karcos energia ott van, ahol kell. Újabb fűtőelemek a Black-Out reaktorban.

A számsorrendet nem tudom, ki rakta össze, de hódolat neki. A második medley után a lírai Ma közönségringatásába csap bele az intró: „ez az egész, ha élvezed, szabadlábon”, és itt hevül túl a terem. Ez még kicsit fokozható: „Legyen minden az, amit ér”, majd elérjük a tetőpontot. A csapat itt levonul – borítékolni lehet: vissza-vissza –, és kezdjük újra: Körúton. A dal – az eredeti, 2002-ből –  mestermunka, rácsokat tör a sor: „én fogom a szárnyad, Te meg én”. Ha a dalt  máshol írják: világsláger. Ezt követve a Jónak lenni több átmenettel, de ugyanúgy üveghangig emeli a fordulatszámot, a befejező Spirál pedig kiégeti a termet. Itt már fogalmam sincs, ki vagyok, hol végződöm, önfeledten pogózok/ugrálok valahol az idő és tér peremén. Meghajlás, fénykép, a zenekar és közönsége egyaránt csatak víz, kezdődik valami más, anélkül, hogy ez a jó igazából véget érne. Ritkán van ilyen érzés, de ez nem egy szomorú koncertvég. Ez a cirka két és fél óra kipörgetett mindent, amit lehetett. Kaptunk, amennyit csak kaphattunk, és – valahogy azt érzem – adtunk, amit tudtunk. Nyilván nem volt minden kedvenc (nekem pl. a Maya és az Addig amíg várok rád favoritok), de ez nem is erről szólt. Nem csak számokat mentünk élőben meghallgatni, mi Black-Out koncertre mentünk. „Ebben benne van ha szép, ebben benne van, ha fáj, ezzel elrepülsz, ha lépsz, ezzel megtalál a vágy.”

* Vagy megnézheti otthon, a koncertről – ha minden igaz, DVD készül.

Setlist:

Ami vagy / Óz és a csodák temploma / Ragadozó / V.V.V. / Álmok / Zuhanás (Vendég: Andrics Laci) / Kert / Esőnap / Medley 1 (Tőlem más, Ne hidd el, Rabolj, Kígyó) / Black-Out / Van Ilyen (Vendég: Temesi Berci) / Fekete-Kék / Élni vagy Félni (Vendég: Csordás Robi) / Mondj egy imát (Vendég: Csordás Robi) / Repülő a viharban / Gyönyörű Zombi (Vendég: Jamie Winchester) / Vivien (Vendég: Jamie Winchester) / Medley 2 (Könnyű, Vihar, Kép, Rituálé) / Ma / Szabadlábon / Legyen / Mégegyszer /// Körúton / Jónak Lenni / Spirál

Szerző: ProblemChild

Képek: Török Hajni. További képek ITT.