Deadlands: Evilution

A Forbidden és a Nevermore köddé vált, a Vicious Rumors meg érdektelenné, jól jött a vérfrissítés a kaliforniai Deadlands személyében. No, azért e három legenda lába nyomára maximum csak csókjukat hinthetik a „Holtvidékiek”, mert a mágikus dalszerzés receptje még hiányzik a tarisznyájukból, a bemutatkozásuk viszont mindenképpen megérdemel pár hevenyészett sort. Még ha kissé késve is… A 2010 nyarán alakult csapat debütáló anyaga, az ’Evilution’ ugyanis még 2012 februárjában látta meg a napvilágot, majd miután nagykiadóhoz kerültek, rá egy évre újra piacra dobták a korongot. Szóval már egy ideje hozzáférhető az album, végre én is nekiduráltam magam, hogy írjak róluk. Mert megérdemlik.

Egy nevet mondok: Brian O’Connor. Oké, elsőre nem kapod fel rá a fejed, és még másodjára sem. Pedig nagy torok ám! De értem én, a srác nem volt túl aktív a pályafutása során, énekelt ugyan a Vicious Rumorsban a kilencvenes évek végén, ám épp azon a ’Cyberchrist’-on, amely az egyik legszürkébb produktuma a Thorpe Műveknek, azzal tehát nem sok vizet zavart (no, igen, tetszett volna épkézláb énekdallamokat írni neki, Geoff mester!), és bizony a Consfearacy 2011-es – egyébként egészen tökös – első lemeze sem döntötte anyagi csődbe a világ metaltesóit, ha érted, mire gondolok. Zenésztársai teljesen „no name” arcok, hacsak nem mondanak neked valamit az olyan bandanevek, mint a Mucus Membrane vagy a Spectre, néhányuk ezekben zajongott korábban. Egy szó mint száz, egyelőre még nem Deadlands-poszterekkel lesznek teleaggatva a tini-rockerek szobafalai… Nyilván reklámmarketing szempontból az lett volna a hűdeasszertív, ha kezdésnek lazán bedobom az ’Evilution’ ünnepelt vendéggitárosainak a nevét, de ezek a pacákok csupán két dalban villantanak egy-egy szóló erejéig, összességében tehát a dalcsokor textúrájába nem kavarnak bele oly nagyon. Jól van, a korrekt tájékoztatás jegyében, íme: többek közt Hank Shermann (Mercyful Fate, Demonica), Michael Denner (Mercyful Fate, King Diamond), Andy LaRocque (King Diamond, Death), Mike Wead (Mercyful Fate, King Diamond, Abstrakt Algebra), Steve Smyth (Nevermore, Dragonlord, Testament)…

A Deadlands-muzsika pedig nem más, mint komor ecsetvonásokkal megfestett, kellőképp agresszív power/thrash metal, az egyedi hangvétel hiánya okán azonban könnyen beazonosíthatóak a hatásaik, vagyis az újkori Vicious Rumors (naná!), a Testament, a Helstar, a Forbidden, netán a Nevermore. Többedszeri ismerkedést követően is csekély fogódzkodót kínál az album, hiszen egyrészt kissé homogén az összkép, másrészt az énektémák sem feltétlenül karakteresek, ugyanakkor számtalan nekifutásra mégis azon kapod magad, hogy jólesik újra és újra elindítani a lemezt az első dalnál, és végighallgatni az utolsóig. Merthogy harapnak. Viszonylag rövid lélegzetű tételekben gondolkodtak, ezek egy ízben sem lépik át az öt perces határt, mindettől függetlenül az ’Evilution’ nem egy habkönnyű hallgatnivaló a folyamatosan nagy hevülettel sorjázó, ámde hasonszőrű metal-bombák révén, így aztán a lemezanyagból éppen elég az alig negyvenpercnyi hossz. A hangzás bika, nem csoda, a keverés Juan Urteaga érdeme, ő pedig már többször bizonyított például az Exodus, a Heathen vagy a Machine Head egyes anyagaival.

A legkiemelkedőbb tételek közé tartozik a nyitó Pandemic Genocide jóízű thrash/speed zúzdájával és fogós refrénjével, a klipes névadó Deadlands kő-durva testamentes verzéivel, mániákus riffjeivel és ugyancsak roppantul ragadós refrénjével. A Path We’ve Chosen-ben a Nevermore lép szerelmes frigyre a Forbiddennel, hogy csak úgy roskadozik az óriási szólók alatt – az egyik legjobb szám mindközül! A She’s On Fire kígyóként vonagló riffeit a néhai Dimebag ezer közül felismerhető stílusa ihlette, a Gone Wrong-ot meg a Testament; Brianünk itt (is) tökéletesen lekopírozza Chuck Billy bivalybőgését. Egyébként O’Connor végig meggyőzően teljesít, hol szárnyaló énektémákat hoz, hol pedig egy vérbeli thrash-csalogányhoz hűen üvölt, acsarkodik, érzésem szerint azonban ennél is többre képes, főként akkor, ha dallamait még fantáziadúsabbra csiszolnák. Ékes példája ennek a The Last In Line, amely magasan a legjobb szám a lemezen, haha! Jó, jó, könnyű hozott anyaggal ékeskedni, mégis azt mondhatom, hogy az egyik legfaszább Dio-feldolgozás, amit az utóbbi időben hallottam: bizony értő kezekkel nyúltak hozzá, egy meglehetősen súlyos power metal himnuszt faragtak belőle, és Brian is belead apait-anyait.

A kissé „panel-proli” dalszövegek mellett a nem túl cizellált borítón és CD-füzeten is csiszolhattak volna még (no, meg hát a banda honlapja láttán is sírva fakadna minden kezdő webdesigner), de nyilván 2013-ban, az underground mélyén a kutyát sem érdekli az efféle „úri passzió”. Az ’Evilution’ albumcím pedig igazán jó kis szójáték, nem tagadom, rajtuk kívül azonban már több tucatnyian ellőtték a poént, noha még mindig jobb, mint mondjuk a „Wings Of Steel”… Ennyi fanyalgást, nem többet, a Deadlands bemutatkozása ugyanis egy ígéretes pályafutást vetíthet elénk, amennyiben a jövőben egy cseppet ötletesebb, izgalmasabb dalokat kovácsolnak, és hülyére koncertezik magukat. Az esetben tudok egy ragyogó lemezcímet: „Revilution”.