Egy ütős hakni: Tim "Ripper" Owens, Sanctuar, Acidcell, Crossholder - Daos Club, Temesvár, 2013.10.21.

írta Equinox | 2013.10.27.

Hakniról kicsit hálátlan dolog beszámolót írni. Egyrészt az ilyesmi ritkán eksztatikus élmény, ha meg az ember mégis veszi a fáradságot, mert egyik nagy kedvencének volt énekese jár a városban, és elmegy, akkor már ne kritizálja. Mert ha ezt is kritizálni akarja a szőrösszívű önjelölt újságíró, akkor az a felvetés merül fel, hogy „minek mentél oda”?

 

 

Ha kicsit gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, hogy nem csoda, hogy Ripper elég gyakori vendég errefelé, mivel az itteni közönség talán még mindig jobban ki van éhezve ugyanarra a 10-20 nótára, amelyet eljátszik élőben, mivel mégiscsak a Judas Priest és Iced Earth alapnótáiról beszélünk. Mi még nem untuk meg a Breaking the Law-t, a Hell Bent for Leathert és az Electric Eye-t sem.

Na de kezdjük az elején. A Daos Club Temesvár egyik legjobb koncerthelyszíne, főleg ha metalról van szó, évek óta egyeduralkodó ez a terep. Járt már itt az Exodus, a Cult of Luna, a Sinister, a Finntroll, hogy csak a leghíresebbeket említsem. Többek között maga Ripper is látogatott meg már minket ugyanitt, egy a mostanihoz hasonló „best of” turnéval, jó is volt akkor az a a koncert, ami inkább hasonlított metalotékára, mint egy felépített szólóprogramra hasonlító dalcsokorra.

Jelen bulinak este 8-kor kellett volna kezdődni, de a kis késés megszokott ilyen klubkoncertek esetén, mondhatni, szokás errefelé, hogy akkor kezdődik az esemény, „amikor összegyűlik a tömeg”. Navigációs gondok is akadtak a turnébusszal, így ez is rátett még egy kicsit a már szokásosnak mondható akadémiai (négyszer) negyed órára.

Negyed 10-re minden oké lett, húrok közé csapott a Crossholder. Szűkre szabott játékidejükbe 3 dal fért egy hosszúra nyújtott intró után. Tanács: azon az angol kiejtésen már nem lehet javítani, mivel az intró felvételről ment, de legközelebbi felvételekkor ne legyen ilyen magyaros akcentusa a narrátornak, mert amatőr benyomást kelt. A most négy taggal zenélő formáció nagyon érezhetően Iron Maiden-alapú heavy metalját jól vette a tömeg. Nachladal István remek éneke jól illeszkedett a klasszikus metal alapokhoz. A névadó dalt és az Illuminatit hallottuk, utóbbi refrénjére már a tömeg is vevő volt. Utolsó húzásnak a Maiden örök klasszikusa, a Trooper hangzott el, kifogástalan előadásban. Kiemelném, hogy egyetlen gitárral (Sasvári „Unkas” Ferenc) is milyen testesen szólt a dal, köszönhetően Gondosch “Güzü” János élettel teli basszusgitározásának is. A zenekar megígérte, hogy hamarosan visszatérnek a színpadra Ripper oldalán is, így nem is bántam annyira, hogy most csak ennyi jutott.

Következett utánuk az Acidcell, akikről nem igazán tudtam előzőleg, hogy eszik-e vagy isszák, nos, kurta műsoruk során leginkább az derült ki, hogy leginkább ugrálják, haha! Áron barátom elmondása szerint ez „rövidhajú metal”, ami nagyjából fedte is a lényeget, mivel az egyik szám eléggé Soilwork volt, a másik meglehetősen Clawfinger, csak rappelés nélkül, megint másik tán panterásabb, mindenesetre hardcore-ból, modern dallamos death metalból és groove-okból tevődött össze az elegy. Az energikus, jól megszólaló svájci négytagú brigád nem nagyon illett ide zeneileg, de nekem nagyon tetszettek, és a tömeg is vette a lapot. Az énekesük később is ott volt a teremben, a kellemesen elférő, de azért szerencsére nem lézengő kb. százfős tömegben.

A harmadik fellépő a helybeli Sanctuar volt, akiknek az első próbáik óta figyelemmel követtem a pályafutását, mindenfelé találkozunk, közös az érdeklődés. Ez a banda viszont az Acidcell szöges ellentéte, ha volna ilyen, ők az abszolút „hosszúhajú metal” képviselői, a klasszikus Helloween/Gamma Ray iskolát promotálják, igazi metalharcos, manowaros szövegekkel. Erőteljesen, jól szólaltak meg, már nem először ebben a klubban, sok nagyobb számuk a program megnyírbálása miatt ki is maradt, ám leginkább a kb. 10 perces medley-jüket hiányoltam, amelyben megidéznek egy csomó klasszikus bandát, Bon Jovitól, Europe-on, Maidenen, Helloweenen át egészen a Manowarig. Kb. fél órát játszottak, de sokkal több is jól esett volna.

Pár perc múlva színpadon termett a Tim „Ripper” Owens vezette alkalmi csapat, amelynek hangszeres szekcióját a magyar Crossholder adta Dzsanda Mihály gitárossal kiegészülve. Aki már volt Ripper szólókoncerten, lassan betéve tudhatja a playlistet, ha emlékezetem nem csal, majdnem pont ezt láttam már egyszer, talán még a sorrend is ugyanaz volt, mint a múltkor. Akkor is a Machine Man volt a nyitódal, mint most, a modernkori Judas Priest-szerzemény jó nyitásnak bizonyult, bár a hangzás még nagyon nem volt rendben, kb. azon a szinten nem stimmelt, hogy nem értettem, mi van. Majd a klasszikus „what’s my name?” kérdéssel felvezetett Ripper jött, hihetetlen, hogy majd’ 40 éves, mégis milyen modernül szólt. Ellenben a világ egyik legjobb metal dala, a Painkiller olyan gyalázatosan szólt, hogy hihetetlen. A dobos bevezetés a riffek, a szólók, Halford mester rendkívüli énekteljesítménye Ripper tolmácsolásában kiváló volt, de a gitárok valami rossz porszívóként szólaltak meg a dalban. A menetelős Bloodstained eljátszásával már mindkét ripperes JP lemezről hallottunk dalt, itt már a hangzás is kezdett megfelelő lenni, Ripper örült is, hogy az emberek így átélik a zenét, az első sorokban sokan együtt énekeltek frontemberünkkel. Ő meg is jegyezte, hogy néhányan szinte minden sorát végigkövetjük. Jó érzés volt.

A már a főzenekar szintjén is feldolgozás, a Green Manalishi meglepő választás talán, ám az eredetiben Fleetwood Mac által jegyzett szám most is nagyot ütött. Megidézésre került a Beyond Fear projekt legjobb dala is (Scream Machine), majd ugyanaz az Iced Earth dal, mint tavaly (When the Eagle Cries). De például a Burn in Hell pőre és rideg hangulatától a hideg is futkározott a hátamon, de az ős-Priest Grinder is megmozgatta a népet. A slágerparádé nem hagyott alább, mivel egy Electric Eye / Breaking the Law zárás után nehéz közismertebb dalokat követelni, márpedig egy hakninak végül is ez az alapfeltétele. Nem is kell ezt negatívan látni, aki csak másfél óra (plusz az előzenekarok persze) vegytiszta heavy metalt akart hallani, annak nem nagyon volt min fogást találnia!

Igyekezett azért a banda minél változatosabbá tenni a playlistet, mivel első ránézésre tényleg színes volt az, a ’70-es évek Priestjétől a nihilista, modern groove-okra épülő ’Jugulator’, ’Demolition’ számok után befért egy lírai Iced Earth pillanat is, tehát széles volt a skála. Az egész csak akkor némileg zavaró, ha az ember már látta néhányszor (akár egyszer is) kvázi ugyanezt a műsort. Abba meg nem is mennék bele mélyebben, hogy milyen jó lenne, ha Ripper mellé végre szegődne egy karakteres dalszerző gitáros és/vagy zenekar...

Setlist:

Machine Man / The Ripper / Painkiller / Bloodstained / Green Manalishi / Scream Machine / When the Eagle Cries / Hell Bent for Leather / Burn in Hell / Grinder / Living After Midnight / One on One / Electric Eye / Breaking the Law

Szerző: Equinox

A fényképeket Teddy Petcu készítette.

Köszönet Güzünek!

Legutóbbi hozzászólások