Motörhead: Aftershock

írta Adamwarlock | 2013.10.09.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: UDR GmbH

Weblap: http://www.imotorhead.com

Stílus: Rock 'n' Röll

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Lemmy Kilmister - ének, basszusgitár Phil Campbell - gitár Mickey Dee - dobok
Dalcímek
01. Heartbreaker 02. Coup De Grace 03. Lost Woman Blues 04. End Of Time 05. Do You Believe 06. Death Machine 07. Dust And Glass 08. Going To Mexico 09. Silence When You Speak To Me 10. Crying Shame 11. Queen Of The Damned 12. Knife 13. Keep Your Powder Dry 14. Paralyzed
Értékelés

Kemény éve volt minden rákenroller öregatyjának. Az Ian Fraiser Kilmister néven született, de a világ számára csak Lemmyként ismert ősi istenségnek sajnos nem telt izgalmak nélkül ez az esztendő. A Motörheadnek le kellett mondania nem egy turnéállomását, ugyanis frontemberüket elég ramaty állapotban találták be a színpadi reflektorok. Nem mondom, hogy „sex, drugs and rock ’n roll” életérzés élő monolitját „utolérte a kora”, mert az ő esetében ez a mondat igencsak értelmét veszíti, de az biztos, hogy már oda kell figyelnie, hogy mennyi is fogy egy nap abból a Jackből. Szerencsére Lemmy háza tájáról újabban jó híreket hallunk, így a csapat kapcsán egy olyan dologra koncentrálhatunk, ami eltereli figyelmünket a hősünk hogyléte miatti aggódásról: ez pedig a Motörhead 21. stúdióalbumának megjelenése.

Rémisztően nagyszámú lemezt adott már ki a csapat, és ez azok szemében, akik primkó darálásnak tartják, ez egy végtelen homogén masszának tűnhet. Ez persze a legrosszabb hozzáállás, de azért tény, hogy sokan az együttes korszakainak számát konkrétan egyetlen egynek látják. Ezen a „kritikán” meg még a legnagyobb rajongók is csak megvonják a vállukat, mert miért ne lenne ez a szám igaz. Na és aztán? A valóság pedig közben az, hogy csak a duplázós zakatolással nem lehet fennmaradni a csúcson. Sőt! El sem lehet jutni oda, maximum az első alaptáborig. De Lemmy harminc akárhány éve töretlenül bámul le a mezőnyre whiskeytől és speedtől felhős tekintettel. Akkor hát mi is a titok, ami körüllengi a Motörheadet? Talán az őszinteség lehet a kulcsszó, hiszen ennél nyersebb, eredetibb, azaz őszintébb kifejezési módja a rock ’n rollnak ma már nincs is a világon. Ez az ősforrás, a lecsupaszított kemény műfaj, ahová végső soron minden oldalhajtás visszavezet.

Közben persze több rétege van a Mocifej muzsikájának. Ha csak az újkori lemezeiket nézzük, ott van a brutálisan jól sikerült és máig etalon ’Inferno’, ami sokszor vette metalosra a figurát, majd a kísérletezgető ’Kiss of Death’, amit nyersebb, klasszikusabb ’Motörizer’ követett, az előző korongon, a ’The Wörld Is Yours’-on pedig sok helyet kaptak a rockabilly ritmusképletek. És el is érkeztünk 2013-ba, amikor az ’Aftershock’ mindezt összefoglalja.

Bizony, jól látja a kedves Olvasó: íme egy komplex Motörhead lemez. Szerintem ezt nem sokan írták így le. Ami azonnal elkezdi birizgálni az agytekervényeinket, az a súlyos, monsztre hangzás. Jóval keményebb és erőteljesebb, mint az utóbbi két lemezen. Kell is a tipikusan bika hard nyitótételhez. Csak úgy bömböl a gitár. De ez kell a szinte heavy metalba futó Coup De Grace-be és Silence When You Speak To Me széttört riffjébe. Mindegyik szám kemény, ütős, zúzzák ezerrel, de közben mind a füledben ragad. És akkor ráébredünk, hogy bazze, Lemmy kurvára keni a dallamokat. És ez a nyitja a sikerüknek. Lehet a külső máz faék egyszerű, az alapoknak kell biztosnak lenni. Ebben pedig a Motörhead verhetetlen.

Mert bizony a történet a végén arról szól, hogy tud-e a zene szórakoztatni. És ha igen, nem kéred számon Phil Campbellen, hogy a pentaton skálán kívül az ég egy adta világon semmihez sem ért. Szeretné sok mindenki így játszani ezeket a szólókat, méghozzá ilyen vadállat hangzással. Még az sem baj, hogy Lemmy meg sokszor önmagát plagizálja. Előfordul 21 album után. A Going to Mexico akkor is világsláger! Mikkey Dee meg a legkirályabb dobos az Univerzumban. Az ’Aftershock’ pedig egy jól összerakott, változatos album, amin dominálnak a blues alapok, és az ötletes dallamvezetés. Persze azért mielőtt sokkot kapnánk a Lost Woman Blues lassú, balladisztikus hangvételétől, jegyezzük meg, hogy nem kell félni, az End of Time és a Queen of the Damned úgyis felráz a révületből. Hogy nincs új a Nap alatt? Nem is kell, hogy legyen.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások