Witch Cross: Axe To Grind

Puha, pihés hasában hosszú, éles késsel találták meg. Alig 20 éves múlt. A 70-es évek egy hírhedt rock groupie-ja, a szép és zavart prostituált, Nancy Spungen és a meggyilkolásával meggyanúsított Sid Vicious révén vált legendássá a manhattani Chelsea Hotel 100-as (fürdő)szobája. Hogy ez hogy kapcsolódik a dán Witch Crosshoz, magam is szeretném tudni. Ők hozták fel, nem én, de persze megértem, engem is mindig mágnesként vonzottak a kultikus rock szentélyek, mint Bon Scott sírja, a Strawberry Fields (Lennon emlékhelye), vagy a Chelsea Hotel. Így rögtön hazatalált nálam a Chelsea 100, ami különleges szerkezetével, csorda-kántálós refrénjével amúgy is nagyon fogós kis szám. Ezzel korántsincs egyedül: az 'Axe To Grind', amelyet a 80-as évek óta hallgatásba burkolózott banda idén dobott piacra, felsorakoztat még jó pár fülbemászó darabot.

Le kell szögeznem, hogy azoknak, akik – naiv módon – a 84-es 'Fit For Fight' album képmását, de akár folytatását várták volna, nem fog kielégülést hozni az 'Axe To Grind'. Persze ezt nem volt nehéz előre megtippelnie annak, aki már ismerte az Oliver/Dawson-féle Saxon (!) énekesének hangját. Kevin Moore a Byford mester idegeit bizonyára kikezdő turnéformációból nemesebb vizekre evez a dán öregfiúkkal, és bár jó szívvel állítható, hogy szép munkát végez az 'Axe To Grind'-on, kissé biffes orgánumának távolról sincs köze a korábbi énekes, Alex „Savage” magas regiszterekben szárnyaló hangjához, sikoltó falsettóihoz. Nem is érdemes őket összehasonlítani, hiszen két külön dimenzióban utaznak. Kicsit furcsa is, hogy Mike Koch és társai épp Moore-t választották... talán nem akartak még egy lemezt, amin az ének feledésbe meríti a hangszeres szekciót?

Egyébként nem baj, hogy nem sikoltoz fejhangon senki ezen a lemezen, valószínűleg úgysem adná vissza a klasszikus 'Fit For Fight' feelingjét. Nekem furcsább az, hogy ha besétálsz egy bárba, ahol épp egy új dal megy, nem fogod tudni megtippelni sem, hogy Witch Cross anyag. Bár a mai formáció három korábbi tagot is felvonultat, nincs az a kirívó közös stílusjegy, ami alapján össze lehetne kötni a banda két albumát. Az új énekhang nem elég indok: jellemzi ez a hangszeresek teljesítményét is, ami jobb, mint tisztességes, viszont egyáltalán nem jellegzetes. Elnézem ezt a dobnak és négyhúrosnak, de a gitárjátékból kicsit azért hiányolom a személyiséget. Nem baj persze, hogy Witch Cross néven álltak újra össze az úriemberek, nyilván ez valamit segít nekik az eladásokban, de lehet, hogy – marketing megfontolásokat félretéve – egy új név jobban illett volna a szituációhoz. Ez most a két féltesó esete – egyikük apja fekete, a másiké koreai...

Van még egy másik fehér elefánt is a szobában. Az ’Axe To Grind’-on kínosan fülelve sem érezhető semmiféle olyan „modern” zenei hatás, ami mondjuk az új évezredre lenne jellemző. Az egy dolog, ha a tagság azt a célt tűzte ki magának, hogy marad a klasszikus „80-as évek vonalon”. De hogy nem egy, hanem egy bandányi zenészben ennyire szervetlenül éljen egy letűnt kor zenei világa? Hol voltak az utóbbi évtizedekben, viaszt önttettek a fülükbe? Mike Koch Angliában zenélt-producerkedett, a többiek meg kisebb bandákban játszogattak, de senki sem igazán komolyan. Csak Moore-on érzem a hitelességet. Bár a promofotókra szépen bőrbe-vasba-huszárzubbonyba préselődtek, a többi képről üvölt, hogy igazi weekend warrior-ök a fiúk: az év 364 napján rendszerető nyárspolgárok, Lars Bjornstad dobosnak például kőműves cége van. Szóval ennyi lenne, egyszerűen csak kizoomoltak a kortárs metalból és nem fejlődtek zeneileg az aranykor óta? De akkor miért nem hasonlít az új lemez a 'Fit For Fight'-ra?

Olvasgattam a szövegeket, ugyanabba az irányba mutatott a nyíl. Olyan heavy metal klisékről szólnak, mint a motorozás, Pandora szelencéje, ember vs. gép, hajózás az ismeretlenbe, szóval megint tipikus 80-as évek recept. „C'mon! Raise your hands, We are the metal nation!” – ilyet kb. a 2000-es évek eleje óta nem csak ciki írni, hanem fővesztés terhe mellett tilos is... Semmi ikertornyok utalás, semmi aktuálpolitika, semmi mai téma. És ha a fentiek valakinek nem alapozzák meg kellőképpen a gyanút: három (!) instrumentális szám egy lemezen. Helló? (Az elefánt kurva hangosan trombitál.)

Végül is mindegy, a lényeg, hogy jó ütősre sikeredett. A Chris Tsangarides és Flemming Rasmussen Emmy-díjas producerek (ketten együtt a színtér majd minden komoly bandájával dolgoztak) keze alól kikerült hangzás nem meglepő módon elsőrangú. A számok közül kiemelkedik a Demon in The Mirror, az Awakening, a Lost Without Warning, de mindet körökkel veri a Ride with the Wind, négy perc tribute a 80-as évekhez, 1+1 bonyolultságú szerkezettel, és Moore valami olyan beszédhibás kiejtésével, hogy újra és újra kell játszanod, hogy elhidd, amit hallasz. Mindezek ellenére és miatt, vagy csak mert olyan naivan régimódi, de instant szerethető a dal. És igaz ez az egész albumra, bár a 'Fit For Fight' leplezetlenül szexuális felhangja abszolút hiányzik belőle, és ezáltal kicsit az életnedű is. Aki mangapornó nézegetéshez keresett aláfestést, maradjon inkább a Nightflight to Tokyonál!