Vulture Industries: The Tower

Ha tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy avantgarde metal, akkor szinte azonnal rávágtam volna, hogy Arcturus. Pont. Az azóta eltelt évtized alatt viszont megismerkedtem olyan zenekarokkal, mint a Solefald, az Age of Silence, a Code, a Borknagar, vagy az In The Woods… és akkor jött a Vulture Industries. Egyszerűen nem kaptam levegőt, nem hittem a fülemnek. Kik ezek a fiúk, honnan jöttek és miből lett ez az eszement világ, amit csinálnak? Dead Rose Garden néven kezdték meg működésüket még ’98-ban, majd a szokásos tagcseréken átmenve változtatták nevüket 2003-ban Vulture Industries-re. Két demó és két teljes anyag után nagy bánatomra ők is igyekeztek megszabadulni a black metal hatásoktól, akárcsak a fentebb sorolt kollégák.

Ám hamar teljesen egyértelművé vált számomra, hogy a norvégok a progresszív szót egész másképpen kezelik, mint bárhol a világon, ugyanis ezen csapatok zöme miután a black metal felől érkezett, egészen másképp gondol az újításra. Ők nem a brit/amerikai vonal féle progresszivitást vették alapul, hanem egy tökéletesen különlegesnek ható, absztrakt zenei megoldásokat és látványelemeket felvonultató irányzat szárnyait bontogatták ki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Vulture Industries ’The Tower’ című új lemezének zárótételéhez, a Lost Among Liarshöz készült videó…

De ne rohanjunk ennyire előre. A címadó The Towerrel kezdődik a lemez, amely rögtön magába foglalja az album mondanivalóját, miszerint csak vérből lesznek nagy dolgok. A többnyire a belső küzdelmeket boncolgató, mindeközben cinikusan társadalomkritikus anyag minden pillanata tartogat valamilyen meglepetést a hallgató számára. Hosszú órák alatt, de sikerült apró darabokra boncolnom az egész anyagot, és most fáj a szívem nagyon, mert nem vehetem ütemről-ütemre az egészet, bármennyire is szeretném. Ezért azt találtam ki, hogy összefoglalóan, de több szemszögből mutatom meg nektek „a tornyot”.

Ami a klasszikus zenész énemnek feltűnt:

A furcsán formált énektémák, a harmóniák felépítése, és úgy általában a dalok szerkezete sem mindennapi, bár lényegesen kevesebb most a politonalitás, mint az előző két albumon, és sokkal inkább dalközpontúak az új nóták. A hangszeres teljesítmények kiválóak, bár ez a stílus nem a félórás gitárszólókról szól, azért el bírtam volna viselni egyet-egyet, de a norvégok inkább néhány zeneszerzési csavarral oldották meg a közjáték és a kidolgozási részek összetételét. Igen, klasszikus zenei szaknyelvvel tudom csak illetni a szerkezeteket, mert itt bizony nagyon pontosan ki van dolgozva a struktúra, tévedésnek helye nincs.

Ami a metálos énemnek feltűnt:

A csapat előzményeit ismerve személy szerint számítottam azért néhány black metalos betétre, de „csak” a Sleepwalkers-ben kaptam belőlük néhányat. Nem hiányzott nagyon, ugyanis csak kb. a nyolcadik hallgatás után tűnt fel, hogy hoppá, ebből mintha nem nagyon lenne. Ami viszont egy picivel hamarabb fülbe ötlött, hogy most szinte az összes dal középtempós lett, de ez sem zavaró rövidtávon, mert elképesztően egyben van az egész anyag, és sodornak magukkal a témák. A kétszázadik hallgatás körül vettem észre, hogy lehetett volna azért néhány pörgősebb témát is erőltetni.

A látvány, ami a laikus szememnek feltűnt:

Egyszerűen csak elképesztő. Mind a borító, mind a booklet, mind a videók. Akiknek volt szerencséje itthon 2012. február 4-én elcsípni őket a Kék Yukban, azok tudják, hogy a színpadképük sem utolsó. A ’20-as évek némafilmjeiből vett ruházat, mozgások, színek mind fontos része annak, amit a Vulture Industries képvisel. Absztrakt, de nem taszító, kellően nyomasztó, de közben megmosolyogtat. Azt hiszem, itt van vége a szavaknak, és innentől kezdődik a nagybetűs MĹ°VÉSZET!