Symphorce: Become Death (2007)

írta garael | 2007.01.19.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Metal Blade

Weblap: www.symphorce.net

Stílus: modern power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Andy B. Franc megaénekes 2005-ös albuma, a Godspeed eléggé előkelő helyezést ért el 2005-ös listámon, köszönhetően a Nevermore kópiától történő fokozatos eltávolodásnak ( bár a Symphorce mindig kissé 'direktebb' zenét játszott, és lemezeik apránként csillantották fel annak lehetőségét, hogy Soha többé nem fognak egy ví­zben evezni a power metal megújí­tó próféciáit nyújtó amerikaiakkal), és az olyan indusztriális flörtökkel is kacérkodó daloknak, mint a megadallammal ellátott Black Water, vagy a bluesban gyökeredző, de metállá csiszolt The Mirrored Room. A legutóbbi Brainstorm album sikere után kissé féltem attól, hogy Andy barátunk esetleg túlvállalja magát ezzel a keresztéves alkotói tempóval, ám egyben bí­ztam is abban, hogy a jellegzetes Franc(Ó) dallamok - melyek tulajdonképpen a kapcsolódási pontot jelentik a Brainstorm hagyományosabb power, és a Symphorce kí­sérletezőbb, modernebb világa között - még fáradtan is okoznak egy-két kellemes pillanatot. Nos, az új dobossal elkészí­tett album folytatta azt az utat, melyet a Godspeeddel - és valamennyire a Brainstorm - mal is - megkezdett az énekes. A hideg elidegenedést ambivalens módon a vicsorgó düh, és ezzel együtt a gótikus melankólia váltotta fel - ez a tendencia már a Godspeed "Nowhere", vagy a Brainstorm "All Those Words" c. szerzeményeiben is megmutatkozott, - a dehumanizálódás ezúttal nem terminátort, hanem Jekyll és Hyde-ot alkotott, némi zenei skizofréniával "megáldva" a Become Death-t. A kezdő, "Darkness Fills The Sky" nyitó taktusai akár a film noir francia újhullám termékének is lehettek volna soundtrack részletei, ám ami ezúttal következett, elsőre néminemű gyanúval vérteztek fel, miszerint galád módon valamiféle fake album került a tulajdonomba: egy tökön rúgott pitbull acsargó dühével felugató thrash riffzápor , és a szinte hörgősre vett énekverze sunyi kis gyomros hatásával akasztotta meg bennem a levegőt. Szerencsére a rekeszizom görcs csak addig tartott, mí­g fel nem csendült a refrén, mely már a jellegzetes, old school-os nagyí­vűséggel kí­sérte hangos sóhajomat. Andy remekül tapintott rá a monoton zúzda és a dallamos epika hatásellentétjéből adódó muzikális turbulenciára, mely örvényként kavarta meg az érzéseket bennem, akárcsak a révületbe esett sámánokat a mákony. A Condemned sampleres kezdése, és az aláfestő szinti keleties dallama már strandard Symphorce tételt takar, gépies, kemény riffeléssel , melyhez a monoton verze kissé ismerős refrént bont ki, majd az In The Hopes Of A Dream egy másik világnak tárja ki a kapuját. A gonosz riffel induló nóta power slágerré terebélyesedik, ahol a döngölő alapozást némi zongorás aláfestés, és power romantikus dallamtéma teszi teljessé. A Death Has Come aztán visszavált a kemény gyúrás időszakára, szaggatott tempóival, és kissé kitekert refrénjével - melynél azért visszaköszön a Nevermore szeretete - remekül készí­ti elő a talajt az "Inside The Cast" old school gitártémával induló, Paradise Lost-os, gótikus dallamtobzódására. Andy itt ismét egy újabb oldalát villantja fel tehetségének, a nóta elején amolyan Peter Steele-ként dünnyögve vált hirtelen Dickinson - i szirénába, hogy némiképp elűzze a melankólia okozta ellágyulást. A "No Final Words To Say" folytatná ezt az utat, ha sunyi módon nem böffenne be egy olyan riff staccato, mely a Shakespere Rómeó és Júliája okozta hangulatból amolyan Nekromantik féle beteg horrort varázsol. A következő, "Towards The Light" c. szám ismét a hatás-ellenhatás fizikájára épí­t: döngölő, dühös riffekre ráépülő fülbemászó dallamvezetés - melybe remekül épí­tik be az Operaház Fantomja főtémájának klasszikus hangjait - viszi a hallgatót előre a fény felé, hogy aztán a düh fokozódásával ismét thrash vizekre evezzünk, némileg betorzí­tott énekkel, és szaggatott refrénnel. A tempó ezek után sem hagy alább, a "Lost But Found" kapkodó ütemei csak annyi időre pihennek meg, hogy a málházós belassulás ismét elegendő energiával lássa el a rohanó riffeket. A záró "Lies" az újkori Megadeth-t megidéző szövegmondással próbál némi visszafojtott feszültséget közvetí­teni, hogy aztán a lemez egyik legsikerültebb énektémájával oldja azt, összefoglalva a hallott tí­z szerzemény üzenetét, sőt, némi kis meglepetéssel szolgálva a 4:44 perc után elhallgató szám rejtett, végső részében.

Pontszám: 10