Ashes of Ares: Ashes of Ares

írta Mike | 2013.09.04.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.ashesofares.com

Stílus: Power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Matthew Barlow - ének Freddie Vidales - gitárok, basszusgitár Van Williams - dobok
Dalcímek
01. The Messenger 02. Move The Chains 03. On Warrior's Wings 04. Punishment 05. This Is My Hell 06. Dead Man's Plight 07. Chalice Of Man 08. The Answer 09. What I Am 10. The One-Eyed King 11. The Answer (akusztikus - digipak-bónusz)
Értékelés

Emlékszem, amikor annak idején néztem Matt Barlow utolsó Iced Earth-beli koncertjének videóját a 2011-es Wacken fesztiválról, szinte kiömlött a képekből áradó érzelem, ahogy búcsúbeszédet mondott a sok ezer rajongó előtt, majd átölelte zenésztársait. Azon a fellépésen tényleg beleadott apait-anyait, mondhatni tökéletes énekteljesítményt nyújtott, nem is csoda, hisz tudjuk, hogy kivételes frontember, ráadásul ezer közül felismerhető, karakteres hanggal áldotta meg a jó sors. Azt követően nem sokkal Matt összeborult régi cimborájával, a Nevermore felbomlása után szabadon igazolható dobprofesszorral, Van Williamsszel, hozzájuk pedig az a Freddie Vidales csatlakozott, akivel annak idején az Iced Earth-ben zenélt együtt; Freddie azonban bőgőről gitárra váltott, és megalakult a heroikus névre keresztelt Ashes Of Ares. Mesterségük címere pedig szőrös tökű US power metal, mi más?

A nemrégiben elsőként napvilágot látott Dead Man’s Plight című szám nem igazán győzött meg, bármennyiszer is futottam neki: valami hiányzott belőle, de mondhatom úgy is, hogy ezektől a nevektől többet vártam a múltjuk alapján. Igaz az is, hogy sem Barlow, sem Williams nem volt dalszerző korábbi bandájában, no és hát Freddie Vidales sem gyakran kerülhetett a húsos fazékhoz Jon Schaffer mellett… Egy dal azonban nem a világ, így aztán bizakodva vártam a teljes albumot. Szigorú ítéletnek tűnik, de a nyakam rá, hogy amennyiben három tökismeretlen baktalórántházai alkesz rántotta volna fel a lemezanyagot, a Nuclear Blast sem ajánl azonnali szerződést. Nem azért, mert nem jó a korong, hanem mert kissé jellegtelen. Nyilván ezek az arcok képtelenek lennének egy kétakkordos büntetéssel előállni, ám a dalok mégis híján vannak azoknak a megoldásoknak, amelyekre minduntalan felkapod a fejed. Bevallom, hiányzik innét egy-két potenciális slágertéma. Anno Nevermore-ék sem kadlottkárolyos mulatósnótákat büfögtek ki magukból, csakhogy nekik minden hangjegyükben ott rejtezett valami plusz, valami zenei fűszer, ezzel szemben az Ashes Of Ares debütálásán nemhogy kompakt metalhimnuszokkal nem találkozunk, de többedszeri meghallgatás után is nehéz felidézni bármit a háromnegyedórából. Pedig nem egy tekervényes, témahalmozó, trükkös mutatvány az övék, közérthető pőre power metalt szolgál fel nekünk a három úriember, méghozzá a zordabb amerikai iskola nyomvonalán; itt tehát nincs helye az önfeledt vidámságnak, a fütyülhető gitárszólóknak és a gyermekmondókaszerű énekdallamoknak. Nincs trallala-metál…

Az elődök árnyéka sem vetül túlságosan a dalokra, noha a muzsika nyomokban tartalmaz Iced Earth-öt is, nyilván Matt sajátosan öblös hangja adja is a párhuzamot. Emellett pedig Williams dobjátéka sokkal kevésbé komplex, mint a Nevermore-lemezeken, legfeljebb Vidales szikár riffjei hajaznak valamelyest a Schaffer-művekre. A legendás Morrisound stúdióban kevert hangzás ugyan nem tűnik olyan etalonnak, mint egynéhány onnan kikerülő korongé, a ritmusgitárt azonban sikerült bálnaháj-vastagra keverni, már-már old school death metalosan bugyborog, a pergőé meg egészen olyan, mint a korai Nevermore-albumok dobhangzása. Voltaképp tehát két tényező felelős azért, hogy egy, az átlagnál nem sokkal kiemelkedőbb anyag született: az egyik Barlow dallamvilága, mert hiába veti be hangjának teljes arzenálját, énektémái bizony nem igazán emlékezetesek (sokszor szinte nyomozni kell a refréneket); a másik probléma pedig az album homogenitásában keresendő, ami elsősorban a túlzottan egyívású, középtempós szerzemények számlájára írandó; nem ártott volna a ritmika terén is a változatosságra törekedni.

Természetesen akadnak azért jó pillanatok, még ha ezeket kicsit szűkmarkúan is mérik a srácok: ilyen a nyitó The Messenger nagy ívű kórusrefrénjével, vagy a Move The Chains a zergebaszó riffjeivel és Matt denevérsikolyaival. A This Is My Hell egy gyászos hangulatú dal, amely úgy tud marcona és csontkemény lenni, hogy érzelmessége sem csorbul. Bizony mondom, kiváló darab! Az album egyik legbrutálisabb (és az egyik legjobb!) száma a Punishment, death metalosan súlyos riffek görögnek elő olyan pusztítást végezve, mint egy búzamezőn elszabadult kombájn. Barlow személyes dalszövegeinek visszatérő témája az elmúlás, hol egy szolgálatban elhunyt rendőrkollégájának (On Warrior’s Wings), hol egy öngyilkos barátnak (The Answer) állít emléket, a Move The Chains meg a média és a politikusok által generált metaforikus rabszolgaságot állítja pellengérre (Egy interjúban Matt találóan „pszichológiai rabszolgaság”-nak nevezi, a The One-Eyed King kapcsán pedig „hatalombrókerek”-ről beszél.)

Távolról sem tökéletes az Ashes Of Ares első színrelépése, de a bíztató momentumok arról árulkodnak, hogy ott bujkál a potenciál, csak valami még hiányzik. A következő fejezet már választ adhat arra, hogy zseniális és kreatív dalszerzők álltak csatasorba vagy mindössze tehetséges kisiparosok.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások