Death SS: Resurrection
írta baumann | 2013.09.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bevallom férfiasan, bármilyen kínos és érthetetlen a dolog: pár héttel ezelőttig a Death SS-t csak névről ismertem. Már csak azért is sajnálom a dolgot, mert egy hihetetlenül jó és kult heavy metal banda ez, amiről én eddig totál lemaradtam. Az már csak a hab a tortán, hogy minderre a 2013-as albumuk kapcsán kellett rájönnöm, holott a 80-as, 90-es években akkora dinoszaurusz-lábnyomot hagytak, amit tisztességes heavy metalos arc alig kerülhetett el. Ha van még, aki ilyen béna volt, annak következzen egy Death SS gyorstalpaló – a többieknek csak egy kis étvágycsináló az új albumhoz. Íme, Itália válasza Alice Cooperre: Steve Sylvester és az ő halála.
Ha találgatásokba kéne bocsátkoznom, hogy miért is nem hallgattam bele soha egy Death SS lemezbe sem, talán a nevet okolnám. Nem mintha megijednék egy kis fasiszta beütéstől, épp ellenkezőleg: a náci Németországos referenciák az én szememben rég elvesztették sokk-értéküket, és azokat a bandákat, akik ilyen és ehhez hasonló olcsó PR-húzásokkal akarják magukra vonni a figyelmet, alapból blokkolni szoktam. Akár ez volt az oka, akár nem, levontam a konzekvenciát – a jövőben kikapcsolom a név-szűrőt. Sylvester amúgy azt állítja, hogy a nevüknek semmi köze a politikához, történelemhez, az „In Death of Steve Sylvester” rövid verziója. Nos, akár szándékos húzás volt, akár nem, első hallgatásra megbocsátottam nekik.
Egyébként is fura dolog lenne megítélni valakit egy 36 évvel ezelőtti ballépésért! A Death SS első formációja 1977-ben állt össze. Én még kósza gondolat sem voltam, amikor ezek az arcok már tolták a metalt, és nem is akárhogy! Bár ez a felállás csak egy demót és néhány EP-t rögzített, később a '77 és '84 között készült felvételeket csokorba szedve kiadta a banda, és már ezek minőségről, lelkesedésről és egyediségről árulkodnak. Vannak, akik egyenesen a horror rock alapító atyjának nevezik Sylvestert, ami vitatható (Alice Cooper, majd King Diamond, illetve a The Misfits mind szóba kerülnek, ha a shock rock vagy horror rock alapjairól van szó), de az biztos, hogy a fickó nem szenvedett hiányt saját ötletekben, és a horror egyértelműen a szakterülete. Sokrétű az inspirációk palettája is, amik a Death SS zenéjére hatottak: a 70-es évek klasszikus horror filmjei és irodalma, Aleister Crowley, a hírhedt brit mágus és okkultista tanítása, a Thelema, ezotéria, sátánizmus, ókori egyiptomi mitológia – illetve legutóbb a 70-es évek olasz szexi-horror képregényei (a stílus egy jeles képviselője Emanuele Taglietti, aki a borítót festette).
Ez az egyik oka, amiért sajnálom, hogy nem 15 éve fedeztem fel ezt a bandát: tinédzserként sokkal könnyebben bele tudtam volna élni magam a Death SS-t körülvevő mesterséges (?) misztériumba. Ahogy elnézem a bőr-egyrészesében, vámpír-sminkjében, amint teljes komolysággal értekezik a sátánnal kötött egyezségéről, Crowley tanairól, a szex-mágiáról (vagy arról, hogy soha nem hallott a Rhapsody-ról), Sylvester sokszor egy véznább, erős olasz akcentussal beszélő Joey DeMaiora emlékeztet. Egyiküknél sem tudom eldönteni, ők maguk mennyire gondolják komolyan, amit velem próbálnak megetetni. De mint a Manowart, a Death SS-t is kár filozófiákba burkolni, mert a zene önmagában, minden körítés nélkül is nem csak megállja a helyét, hanem olyan érzelmi mélységekbe ránt, amiről sok modern kori banda csak álmodik.
Az új album meghallgatását követő usque két hét alatt az első demótól a 2013-as 'Resurrection' albumig mindennel megismerkedtem, ami Death SS név alatt az elmúlt 25 évben napvilágot látott. Négy év szünetet követően '88-ban újra összeállt a zenekar, vagy mondhatni, egy zenekar, mert Sylvesteren kívül senki nem maradt az eredeti felállásból, és rögtön leszerződtek az ördöggel hét albumra. A lelkükért kapott pénzből '96-ban megalapították a Lucifer Rising nevű (nyilván franchise!) kiadót, és innentől nem állt az útjukban logisztikai probléma. A szerződést teljesítették, majd hét album, hihetetlen mennyiségű EP, maxi, válogatás, élő felvétellel és tagcserével a hátuk mögött 2008-ban – az egyezségnek megfelelően – feloszlottak. DeMaiot megszégyenítő üzleti érzékkel, akarom mondani a rajongók iránti tiszteletből Sylvester búcsúképpen még kihozott egy limitált példányszámú koncertfelvételt extrákkal, majd elaltatta a Death SS-t.
Ha így lett volna vége a banda történetének, akkor is megérdemelnének egy fejezetet a metal nagy történelmi atlaszában. A kezdetekben leeresztett heavy metal gyökerekkel ('Evil Metal', 'Black Death', 'Heavy Demons') mélyen a földben, de ágaival industrial, gót, electro irányokba terjeszkedő Death SS fa vastag, stíluskeverésekkel együtt is konzisztens törzset növesztett. Mindezt a horrort teátrális performansz-elemként alkalmazó előadásmód köti össze, ami több szinten is megjelenik. A tagok imidzsétől (vámpír, zombi, vérfarkas, fantom és múmia) és az énekstílustól (velőt rázó falsettók, hörgés, reszelős kántálás, eszelős suttogás) kezdve a hátborzongató hangeffekteken, háttérzajokon, a balsejtelmű szintetizátor-témákon át a horror-témájú szövegekig, minden felületen támad a horror, miközben olyan vastag, fogós, klasszikus heavy metal riffeket kapunk az arcunkba, hogy a menekülés gondolata meg sem fordul a fejünkben.
Mindez igaz úgy az első hét, mint az utolsó albumra. Bár sok kritikusuk vádolja a (klisés című) 'Resurrection'-t a gyökerektől való eltávolodással, én a magam részéről, korábbról származó elfogultság hiányában látom, hogy tökéletes darabja ez az album a nagy Death SS puzzle-nek. Mint az életmű, az album is erősen eklektikus: van benne a kezdeti heavy metal riffekből, van rendes szimfonikus power metal, akadnak nyomatok a 'Humanomalies' electro/szinti világából, de felcsúszik a lemezre némi fogós rock és pszichedelikus támolygás is. Sokan Manson és Deathstars asszociációkat hoznak fel, amit a magam részéről nem tudok megerősíteni, mivel mindig gondosan kerültem a fent említett úriemberek munkáit. Én a magam részéről helyenként Paradise Lost-utánérzésekkel küzdöttem, illetve ha SS mester nem téved, és a Lordi tényleg egy az egyben ellopta korábbi színpadi kosztümjeiket, akkor szépen visszaadták nekik a kölcsönt a Bad Luck-kal, amit simán felvehettek volna a komolytalan finn szörnyek is.
Akadnak továbbá balladák, mint az Ogre's Lullaby, ami tempójára nézve egyértelmű szex-aláfestés lehetne, egészen a kínzott babasírásig, aminek a hallatán viszont szó szerint kiver a hideg veríték (újra és újra). Ott a Santa Muerte, amire nem tudok semmilyen sablont húzni, de olyan tempója van, hogy ülve nem hallgattam még végig. Végül a maguk különböző módjain, de minden egyes dal (talán a Song of Adoration kivételével) telitalálat. A gitárok és a szinti szépen megosztják a főszerepet, és ez nem a tenyérbemászó gameboy-billentyű, amit tinimetal bandák olyan szívesen használnak. Sylvester hangja semmit sem kopott (bár most hanyagolja a sikoltozást, szóval nem lehet biztosan tudni), és bár a ritmusszekció nem kapott lehetőséget egyéniben villogni, a dalokat erősen meghatározza a ritmus, illetve a ritmusváltások. Erre a legjobb példa a felütés, a Revived, ami egy nagy, zaklatott szívdobogás – hogy mellkason belül vagy kitépve, géppel stimulálva, fantázia kérdése...
Legutóbbi hozzászólások