Tarja: Colours In The Dark

„Srácok, ne haragudjatok, elcsesztem. Hülye voltam, és hülyén viselkedtem, mai fejjel már úgy érzem, hogy lehetett volna ezt másként is. Ahogy látom az utóbbi időben Nektek sem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettétek volna, mi lenne, ha találkoznánk, összeülnénk, és dumálnánk egyet, esetleg megpróbálnánk megint együtt dolgozni?”

Ez az a levél, amit Tarja Turunennek már évekkel ezelőtt meg kellett volna írnia, és amikor Anette Olzon kikerült a Nightwishből, azonnali hatállyal oda kellett volna dugnia a finn zenekar tagjainak orra alá. De nem tette. Innentől fogva a kérdés pedig már csak annyi, hogy megérte-e újfent gőgösen viselkedni, és az „akkor vagyok hajlandó újra a Nightwishben énekelni, ha onnan mindenkit kirúgnak” kirohanást sikerül-e megalapozottá tenni egy minőségi lemezzel.

Mielőtt még nekem esik persze a fanatikus Tarja rajongóhad, hogy elfogult „nightwishesként” úgyis csak bántani akarom az ő kis kedvencüket, le szeretném szögezni, hogy ez nem így van. Borzasztó érdeklődéssel vártam, hogy mire is lesz képes Tarja „egyedül”. A ’My Winter Storm’ negatív kritikái közepette igyekeztem pozitív maradni, egy alapvetően nem rocker személy szólólemezéről volt szó, kereste az útját, meg kellett találni dalaiban az erősségeket és támogatni őt. A ’What Lies Beneath’ még mindig nem volt kolosszális, de már egy sokkal egységesebb, összeszedettebb Tarját kaptunk érettebb, kiforrottabb dalokkal. Az irány helyes, gondoltam, még kell egy kis rutin, és tényleg képes lesz valami igazán jót alkotni a díva. Nos, a ’Colours In The Dark’ ismeretében viszont már nem tudok pozitív maradni Tarja kapcsán. Nem, nem sokkal rosszabb, mint az előző album. Csupán az a fajta fejlődés és előrelépés hiányzik erről a lemezről, aminek reményében eddig jóindulatú voltam vele.

Ami óhatatlanul felmerül a lemez hallgatás bennem, az a következő kérdés: ezt az albumot kinek is készítette Tarja? Önmagának? Nem, sajnos hallhatóan nem. Ugye már utaltam rá, hogy Tarja nem rocker. Jó, persze néha igyekszik bizonygatni, hogy de igen, ő az, ám ismerve a hölgy pályafutását, biztosak lehetünk benne, hogy nem izgul tűkön ülve egy-egy új Manowar lemez megjelenésekor, nincsenek neki otthon Slayer CD-i, vagy ha most hirtelen megkérdeznénk tőle, nem tudna három Deep Purple vagy Malmsteen énekest felsorolni. Semmi baj. A világon nem csak rockerek vannak, sőt, létezik a rockzenén kívül is jó zene. Épp ezért érthetetlen számomra, hogy Tarja miért is próbál rockzenét játszani. A ’Colours In The Dark’ talán legrosszabb tulajdonsága az, hogy erőltetett produkció, amelynek dalaiban a hangszerelés sokszor érthetetlen, gyakran zavaró. Azt például nem fogja tudni nekem senki megmagyarázni, hogy a műmájer Zakk Wylde imitátor gitáros miért gördít helyenként abszolút oda nem illő BLS-riffeket a zene alá. Arról nem is beszélve, hogy ezen felül is fantáziátlan, színtelen a gitár az egész albumon. Abszolút nem tud hozzátenni a zenéhez, inkább csak azért szól, hogy rá lehessen aggatni a „rock” jelzőt a produkcióra.

Szólóalbumot az készítsen, aki tele van zenei ötletekkel, melyeket amúgy nem tudna magából kiadni, vagy amelyeket nem tudna megvalósítani (és ne azért, hogy ürügye legyen turnézni menni...). A legnagyobb baja viszont épp az a lemeznek, hogy alámerül az ötlettelenségben. Jellegtelen billentyűtémák, fölösleges effektek halmaza zúdul ránk. Mindenféle zenei elképzelést nélkülöző verzék, atmoszférikusnak szánt, ám gyenge kliséktől hemzsegő átkötők melegágya a ’Colours In The Dark’, ami metalnak nem elég kemény és dögös, gothicnak nem elég gótikus, dark rocknak nem elég borult és sötét, progresszívnek nem elég újító, popnak pedig nem eléggé direkt. Erre persze most mondhatja a lelkes Tarja rajongó, hogy Tarja zenéje egyedi, és őt nem lehet skatulyákba zárni, ám a valóság viszont ennél sokkal kiábrándítóbb: ez a lemez egyszerűen semmilyen. Szürke. Egysíkú. Izgalommentes. Talán a korong leggázabb pillanatai azok, amikor Tarja „misztikus suttogással” igyekszik igazán borzongató atmoszférát teremteni, de a ’Colours In The Dark’ maximum annyira vehető komolyan, mint amennyire horrornak minősül Tim Burton valamelyik kevésbé jól sikerült mesefilmje.

A pontszám mégis 6-os a kritika végén, ami magyarra lefordítva „jó”. Két dolog menti meg a teljes bukástól az albumot. Az egyik a meglepően erős refrének. Persze Last Ride Of The Day, Storytime, vagy I Want My Tears Back szintű gyöngyszemek értelemszerűen nem akadnak, de még így is borzasztó fülbemászóak és megkapóak a refrének, melyek ismeretében kisebb fajta csoda, hogy miként sikerült a dalok többi részét ennyire unalmassá és jellegtelenné tenni. Személyes kedvenc amúgy a Never Enough, ebből egy igen frankó goth/power slágert is ki lehetett volna hozni. A másik dolog, amibe nem lehet belekötni, az Tarja hangja. Gyönyörű, lebilincselő, talán hosszú évek óta most nyújtja legjobb formáját. Varázslatos, ám 2013-ban, amikor már tele van a rockszíntér jobbnál jobb szopránokkal, erősen kérdőjeles, hogy ez mennyit is ér, főleg a harmatosabb zenei produkció mellett.