FEZEN Fesztivál 2013: Amorphis, DragonForce, Moonspell, Tankcsapda, Dalriada, Pokolgép, Wisdom, Fear Factory, Depresszió, Subscribe - Székesfehérvár, 2013.07.31-2013.08.02.

írta Hard Rock Magazin | 2013.08.13.

A FEZEN Fesztivál a metal színtéren évről évre kiemelkedő lineup-pal jelentkezik – korábban főképp a power metal volt terítéken, tavaly a thrash nagyjainak örvendezhettek a rajongók, idén pedig elhozták az adu ászt, a több évtizedes múltra visszatekintő kultikus bandát, a Deep Purple-t. A többi fellépő némileg csalódást okozott, a DragonForce és a Fear Factory legutóbb decemberben, míg az Amorphis és a Moonspell a tavalyi fesztiválszezonban járt nálunk, így ebben az évben nem sikerült túlságosan változatosra és ütősre a felhozatal. Ennek ellenére a szokásos lendülettel vetettük bele magunkat a hosszú hétvége élvezeteibe a fülledt sátrakkal és a vizezett sörökkel...

 

 

0. nap

Az utóbbi egy év Dalriada-koncertjei mind-mind csalódást okoztak számomra. Főzenekari státuszuk ellenére felháborítóan rövid időt töltöttek a színpadon az őszi arkonás és a tavaszi Metal.hu bulin is, nem beszélve arról, hogy a régi dalaikat valahogy mindig elfelejtik játszani, az újakkal pedig nem igazán sikerült megbarátkoznom ezidáig sem. Eredetileg nem is akartam írni a koncertjükről, sőt, meg sem akartam nézni őket – ám aztán mégis úgy gondoltam, hogy adok nekik még egy esélyt.

A késői kezdés ellenére szép számmal összegyűltünk a duplabetűs sátorban, és a beállás alatt máris eljátszották az este legjobb dalát, a Téli éneket. Sajnálatos, hogy ez a klasszikus hangolós dal régóta nem kerül be teljes egészében a repertoárba, nem is emlékszem, mikor játszották utoljára. A hangosítás fantasztikus volt, egyedül Tadeusz mikrofonja gyengélkedett, a dobos hörgését nem igazán lehetett hallani, bár ez elég sokszor sikeredett már így.

A korábbi setlistek ismeretében nem ért meglepetésként a nyitó Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról – melynek kórusrészébe mindig beleborzongok –, majd rögvest a Kinizsi mulatsága következett, ami csak a fülbemászó, török-ölős refrénjének köszönheti tartós jelenlétét a koncertkedvencek között. A műsor java része persze megint az utolsó két albumra épült, viszont nagy meglepetésemre előkotorták a galádul elfeledett Walesi bárdokat (még ha csak az első részét játszották is el… de ne legyünk telhetetlenek), valamint az eddigi legjobb és eddig felülmúlhatatlan lemezük, a ’Szelek’ két remekművét, a Hazatérést és A Nap és Szél házát is. Az új dalok nekem továbbra sem állnak össze, csupán egy-egy kiemelkedő mozzanat van bennük, például a Hírhozó, vagy a Napom, fényes napom fülbemászó refrénjei.

A koncert egy percre sem ült le vagy vált unalmassá, ha valaki mégis elálmosodott volna, az utolsó negyed biztosan felrázta: a záró blokk a beharangozó/klipes nótával, a Dudással kezdődött, amit a kötelező ivós folk metal dal, a Borivók éneke követett – ezek a tivornyázós dalok új színt vittek a Dalriada eddigi csatametalosabb felfogásába. Laura egyre jobban énekel (bár a koncert záródalában már ott is hörgött, ahol nem kellett volna, megadva a kegyelemdöfést igencsak kifáradt hangjának), Ficzek hibátlanul hozta a témáit, és ezúttal szerencsére a szokásos fárasztó poénjait is otthon felejtette. Az utóbbi évek legjobb Dalriada koncertje volt ez, sikeresen meggyőztek arról, hogy még nem kell teljesen lemondanom róluk – egyszerűen csak ki kell válogatniuk a legjobb új szerzeményeket, és egyenlő arányban keverni őket a régi slágerekkel: ez a biztos siker titka.

Setlist (sorrend nélkül):

Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról / Kinizsi mulatsága / Szent László I. / Leszek a csillag / A Nap és Szél háza / Hazatérés / A walesi bárdok 1. / Napom, fényes napom / Hírhozó / Ígéret / A Dudás / Borivók éneke / Szondi két apródja / Hajdútánc

1. nap

Bejelentését követően nem sokkal le is mondta fellépését az Arch Enemy, így helyettük a Moonspell foglalta el a nagyszínpadot. Üzleti szempontból nem biztos, hogy a szervezők jól jártak ezzel a cserével, ugyanis a Moonspellnek koránt sincs akkora rajongói bázisa Magyarországon, mint a svédeknek: ez abból is látszott, hogy – ha nem számítjuk a tánctéren lézengő foghíjas tömeget – az intró kezdetekor még csak körülbelül három sor állt a színpad előtt.

Fernando Ribeiro énekes sem volt annyira elemében, mint a Masters of Rockon, bár stílusosan vonult fel a színpadra: tekintélyt parancsoló, római ihletésű vassisakban, amit latexnadrággal párosított, némileg eloszlatva ezzel a komor légkört. Az elején egy kicsit gyengélkedett a hangja, de aztán a nyitó Axis Mundi második felére szerencsére bemelegedett.

Nem úgy a technika, ami végig a kilencvenes évek elejei albumok hangzását idézte – ami egyébként remekül illett a Moonspell hangulatvilágához, minőségileg viszont némileg kifogásolható volt. A nagyszínpados koncerteket az egész hétvégén végigkísérte a túlságosan hangos lábdob, a gerjedő basszusok; teljes mértékben a mély hangok domináltak, néhol már fülsértő mennyiségben. A portugáloknál sem volt ez másképp. Ez, és a gitárok recsegése viszont nekik egészen jól állt. A zenekar is kissé fásultnak tűnt, bár Fernando elvitte a hátán a műsort egyszemélyes melodrámájával, ám korántsem volt olyan lelkes, mint alig egy hónapja Csehországban. Ha nem láttam volna azt a produkciót, akkor simán megelégedtem volna ezzel is, de az ottani koncert fényében ezt kicsit keveselltem… Persze ebben a közönség is ludas lehet, hiszen a továbbiakban sem gyűltek össze túl sokan, hogy megnézzék őket.

A setlistet csak dicsérni tudom, ennél jobbat nem hiszem, hogy hozhattak volna: a műsor főképp a tavalyi ’Alpha Noir’-ra épült, de jócskán kaptunk az első két lemez legjobb dalaiból is. Külön örömömre szolgált, hogy az Ataeginat is eljátszották, a buli itt hágott a tetőfokára. A szinte mulatós folk metalos billentyűtéma és a pörgős, lallalázható refrén kiadós táncolást generált a közönség soraiban, kár, hogy ezt nem a ráadásban sütötték el. Na igen, a ráadás… Az Alma Mater előtt Fernando bejelentette, hogy ez lesz az utolsó szám, de ne ijedjünk meg, miután egy percet éljenzünk nekik, majd visszajönnek még. Nem is támadt nagy hangzavar az említett egy percben, de persze visszatértek, hogy eljátsszanak még három számot. A hangulat azonban ekkorra sajnos leült: a Mephisto még rendben volt, ám a lassan hömpölygő Wolfshade-t és a Full Moon Madness-t talán nem itt, hanem korábban kellett volna elővezetniük.

Összességében Moonspellék kitettek magukért Fehérváron. Bebizonyították, hogy az alapvetően nem annyira koncert-kompatibilis goth-doom muzsikával is lehet ütős produkciót csinálni. Valami azonban hiányzott belőlük – talán a közönség húzóereje, talán csak nem voltak formában.

Setlist:

Axis Mundi / Alpha Noir / Finisterra / Night Eternal / Opium / Awake / Nocturna / Scorpion Flower / Lickanthrope / Love is Blasphemy / Em Nome Do Medo / Ataegina / Alma Mater // Wolfshade (A Werewolf Masquerade) / Mephisto / Full Moon Madness

A Moonspell és a Tankcsapda közti negyedórát a FEZENRE VELED! tehetségkutató győztese tölthette el a nagyszínpadon. Mindenféle konferálás nélkül csaptak a húrok közé, kisebb sokkhatást okozva ezzel. Mint megtudtuk, ők a pécsi The Talking Horse, és igencsak energikus rock-hardcore-t játszottak. A stílus kedvelőinek valószínűleg tetszhetett, mert összeszedettek voltak, jól megírt dalokkal (és a Moonspellénél jobb hangzással), de engem nem sikerült megbabonázniuk, mivel alapvetően viszolygok a „kóroktól". Csupán annyit sikerült elérniük, hogy elkezdtem várni a Tankcsapdát.

Negyed órával a kitűzött időpont után fel is csendült a jól ismert intró, a Fűrész filmzenéjével, ami aztán Lukács felettébb elegáns felkonferálása után a Fiúk ölébe lányok című dalba torkollott. Élesebb váltást nem is kívánhattunk volna az epikus szimfonikus zene slágeres punk-rockba való átmeneténél. Különösebben sosem rajongtam értük, de a féltucatnyi koncert során úgy-ahogy sikerült megbarátkoznom velük, ezt a másfél órát azonban mégsem sikerült végigállnom. Egyszerűen unalmas volt és nem kötött le. Ugyanazok az akkordok, a majdnem minden dalban megegyező verselős énekdallamok, ugyanazokkal a kiszámítható (de legalább frappáns) rímekkel; egy Moonspell után ez nekem baromi kevés.

Viszonylag sok új dalt pakoltak a setlistbe, és az általános véleménnyel ellentétben szerintem túl sok különbség nincs az új szerzemények és a régiek között. A rockmafiás dalok tökéletesen illeszkedtek a többi közé, van zúzósabb, van bulizósabb, ugyanúgy, ahogy eddig. Néhány régebbi, ritkán játszott dalt is elővettek a nyári turnén, így a Törölköző teniszütőkkelt is, ami az abszolút kedvencem tőlük, és amivel nagyjából megmentették az estét.

Elemükben voltak azért, a szokásos maximumot teljesítették, és a hangzásuk is jobb volt, mint a Moonspellnek (eltekintve a náluk is jelentkező mélynyomó-problémától) – ha rajongó lennék, biztosan nagyon élveztem volna, így viszont csak unott bólogatásra tellett.

2. nap

Délután 5-kor került sor a Pokolgép koncertjére a nagysátorban, ahol szaunaszerű állapotok uralkodtak. Még egy helyben állva, mozdulatlanul is csöpögött rólunk a víz (Kukovecz meg is jegyezte, hogy micsoda wellness-hétvége ez itt). Becsületükre legyen mondva, még ilyen körülmények között is képesek voltak rengeteg embert a színpad elé vonzani a zenéjükkel. Pályájuk felfelé ível a tagcserék óta, jót tett nekik ez a vérfrissítés, Tóth Attila pedig nem csak énekesi képességeit, hanem kiállását tekintve is tökéletes frontember. Az „újoncok” friss erőt és lendületet visznek a zenélésbe, miközben az „öregek” gondoskodnak a profizmusról.

Tisztességes metálbombát robbantottak, fokozva ezzel a rettentő hőséget (még ha magát a dalt – nagy sajnálatunkra – nem is játszották. Nem túl sok Pokolgép-koncertet láttam eddig életemben, így az újdonság erejével hatottak rám. Jó volt élőben találkozni az olyan korábban ronggyá hallgatott dalokkal, mint a Pokoli színjáték, a Háború gyermeke, vagy a Bon Scott emlékére – az én szívemet mégis a poweres Tökfej dobogtatta meg leginkább. A zenekar a meleg ellenére baromi jó formában volt, kivétel nélkül mindenki kivette a részét az éneklésből, a lehetőségeikhez mérten sokat mozogtak a színpadon, és végig vigyorogtak. A koncert végéről eljöttem, nehogy lemaradjak a DragonForce elejéről a másik színpadnál, így az utolsó számokból csupán annyit hallottam, ami a nagyszínpadig elhallatszott – a Hol van a szó refrénjétől az egész fesztivál területe zengett. (Ivetka)

Setlist:

Intro (Carmina Burana) / Pokoli színjáték / Tökfej / Győzd le a Gonoszt / Aki másképp él / Így szép az élet / A háború gyermeke / Az a szép / Adj új erőt / Bon Scott emlékére / Átkozott nemzedék / Éjféli harang / A harang értem szól / Ha újra megszületnék / Hol van a szó / Itt és most / Mindhalálig Rock ’n Roll

A „meló után juss le gyorsan Fehérvárra” attrakció továbbra sem egy könnyű darab, aminek ezen a napon a Pokolgép látta kárát. Sajnos a délután ötös leérés nem hogy kivitelezhetetlen volt, de a fél hetes DragonForce-kezdés is csak „éppenhogy elérősre” sikeredett, hiába na, a jegyekkel el kellett bíbelődni. Eredetileg amúgy nem terveztem, hogy lenézek a FEZEN-re, de a Masters of Rockon annyira tetszett a DragonForce, hogy csak nem bírtam otthon ülni a seggemen péntek este. Szóval gyors érkezés, egy hűsítő sör kézhezvétele, beállás a színpad elé, és már indult is a Holding On felvezetése.

A DragonForce bespeedezett intenzív szélvészmetalját kihangosítani – ahogy észrevettem –sosem egy hálás feladat, s noha nagyon féltem, hogy nem jön össze a mutatvány, abszolút megállta a helyét a végeredmény: relatíve tisztán szólt minden. A másik kritikus pont az volt, hogy a 180 000 fokos naplementében mennyire lesznek képesek a srácok hozni a védjegyszerű, intenzív színpadi munkát. Az első dalok alatt kissé megijedtem, hogy ez bizony egy hakni buli lesz, Liék jóval visszafogottabban indítottak, mint ahogy szoktak, de aztán csak belejöttek.

A londoni brigád amúgy abszolút lendületben van, az énekesváltást gyakorlatilag tökéletesen oldották meg, az új lemez pedig simán az eddigi legjobbjaik között van. Aki a nagy meleg ellenére már az elejétől hozta a szokásos ugrálós, marhulós dolgait, az Vadim Pruzhanov, az ukrán származású szintis volt, ráadásul most végre közelről is megtekinthettem szegecses mobilszintijét: nagggyonmetál. Az idétlen sapis Totman és Li a koncert közepétől talált magára, persze a brutálnehéz témákat végig precízen hozták, de ahogy kicsit hűlt a levegő, ők is elkezdtek egyre többet mászkálni, meg élni a deszkákon. Marc Hudson pedig már sokadjára bizonyította, hogy tökéletes választás volt ZP helyére: gyakorlatilag lemezminőségben énekel a fazon, arról nem is beszélve, hogy egy vicces, mókás frontember, akinek a közönség a tenyeréből eszik. Jópofán sült el, mikor magyarul próbált néhány mondatot elmondani, különösen a basszer Frédéricről szóló történet sikeredett mulatságosra. Rajtuk kívül amúgy Dave Mackintosh dobos volt még az este fénypontja, valami elképesztően komplex témákat kellett folyamatosan püfölnie, mégis könnyed, laza eleganciával, látványosan, és nagyon erőteljesen hozta a témáit. Azt mondjuk remélem, hogy sem Horváth Rudolf, sem Waberer úr nem vett részt a koncerten, mert a fizimiskája alapján azonnal magukhoz csábítanák kamionsofőrnek.

Egy abszolút fesztiválprogramba való best of műsort kaptunk, a MOR-os fellépést kiegészítették a Fields of Despairrel, amúgy meg csak slágerek: Fury of the Storm, Operation Ground And Pound, Cry Thunder, Seasons, Heroes of Our Time, Valley of the Damned, de a személyes kedvenc Soldiers of the Wasteland sem maradt el. Volt olyan tervem, hogy majd az első gyengébb vagy töltelékdalnál elmegyek újratölteni a söröspoharamat, de mivel az egész buli alatt egy ilyen sem akadt, inkább headbangeltem szomjasan. A záró Through The Fire And The Flames előtt aztán Marc csináltatott egy hatalmas circle pitet, amire a fiatal rockerek nagyon rá is éreztek, így aki akart, az még ki is pogózhatta magát a buli végén; power metal koncerteken szokatlan jelenség, az biztos. Ennek ellenére ez egy a DragonForce nevéhez teljesen méltó, király buli volt. A meleg ellenére odatették magukat, és egy vidám, jól és látványosan játszó csapatot láttunk, akik nemcsak a precizitással, hanem azzal is foglalkoztak, hogy a hangulat remek legyen mind a színpadon, mind a küzdőtéren. Figuráik, összeállásaik, no meg végül a négyhangszeres kézcsere megmosolyogtatta az embert. El lehet őket intézni azzal, hogy bohóc hülyegyerekek, akiknek az a zene, hogy sietnek, mint az őrült, és szerintem ezzel a leírással még ők is egyetértenének, sőt magukra is vállalnák. De amit csinálnak, abban marha jók, a dalaik ütősek, a színpadon pedig gyilkos produkciót nyújtanak. Nagyon remélem, hogy a lendületük kitart, és a készülő új nagylemezzel is olyan jó bulikat fognak adni, mint amilyet péntek délután kaptunk tőlük Fehérváron.

Tudom, ez most kicsit hülyén fog hangzani, de én személy szerint nagyon vártam már, hogy végre eljussak idén egy Wisdom-koncertre. Gyakorlatilag ők az egyetlen magyar zenekar, akiket szeretek (illetve elfogadhatónak tartok), s noha az első nagylemez környékén elég sokszor láttam őket, utoljára két és fél éve volt hozzájuk szerencsém. Utazgató életmódomból adódóan valószínűleg a következő hónapokban sem fogok tudni együtt énekelni NG-ékkel. Nem tudom, hogy a korábbi években milyen színpad jutott nekik a FEZEN-en, idén bekerültek a klubterembe, ahol Celsius-fokból már eleve olyan sok volt, hogy szegény bandának már alig maradt ott hely. Nem mintha különösebben panaszkodni akarnék arra, hogy meleg volt, de a koncert kezdése után nem sokkal két hobbit jelent meg a bejáratnál, és bedobtak hozzánk egy gyűrűt...

Na de a viccet félretéve, Wisdomék nagyon kitettek magukért, mert annak ellenére, hogy a gatya is lerohadt odabent mindenkiről, nemcsak, hogy a szokásos bőrcumóban tolták, de annyit szaladgáltak meg headbangeltek, mintha nem is érezték volna a rossz időt. Kicsit meg is ijedtem, hogy a Manowar által meghirdetett „Die for Metal" életelvet a gyakorlatba is átültetik a srácok, de végül nem így lett, szóval le a kalappal! Annak ellenére, hogy egyre inkább külföldre kacsingatnak, Fehérváron is kaptunk tőlük egy végtelenül profi bulit, ahol rendesen odatették magukat. A setlist szerencsére ütős volt és hosszú, és erős szerepet kapott benne az első EP, ami örömteli meglepetés volt. Ezen felül meg egy fullos best of műsort láttunk-hallottunk, Falling Away From Grace kezdéssel, de volt Age of Lies, At The Gates, Live Forevermore, közönségénekeltetős Wisdom, Heaven And Hell, sőt egészen meglepődtem, hogy zárásként a Judas mekkorát ütött.

Mikor utoljára láttam őket, az új énekes még maszkban nyomult, és egy kicsit elveszett volt a deszkákon, de szerencsére mostanra már nagyon belejött a frontemberkedésbe. Hangilag nagyon rendben van a srác, és a bulit is tök jól elvitte a hátán. Mondjuk a közönséggel való játékok talán egy kicsit sok időt vittek el, de hallhatóan élvezte őket a nép, meg örültek a megnyerhető ajándékoknak, úgyhogy a hangulat nem ült le. Bodor Máté gitáros, a másik „új” arc is villámgyorsan beleért a bandába, sem játékban, sem mozgásban nem lógott ki a többiek közül (mondjuk a közönségbe való ásványvízdobálást még gyakorolnia kell). A tagcserék ellenére is nagyon egységes és erőteljes a banda, az élő produkció pedig abszolút helytáll nemzetközi szinten is.

A legnagyobb slágerek mellett kaptunk egy Maiden-feldolgozást is, bár nem bántam volna, ha a Wasted Years helyett a Holy Vagabond kerül a programba, de a nemsokára megjelenő új album is képviseltette magát a War of Angelsszel, ami egy marconább, harapós szám. Személy szerint én jobban örültem volna egy speedesített, dallamosabb power metal himnusznak, hisz ebben igazán erős a brigád, reméljük, hogy a ’Marching for Liberty’ ilyesmiből sem szenved majd hiányt. Ami viszont mindenképp a buli konklúziója lehet, hogy a Wisdom most már egyértelműen nem a magyar fesztiválokra, motorostalálkozókra való csapat, hanem egy olyan tehetséges power metal brigád, amelyiknek nemzetközi turnékon, nemzetközi fesztiválokon a helye. Brutális profizmus, erős dalok, és elsőosztályú színpadi teljesítmény ennek a zenekarnak a sajátja, és ha a készülő új album minőségét tekintve fel fogja tudni venni a versenyt a debüttel, a powerwolfos turné igazi győztesei ők lehetnek. Csak így tovább!

A Fear Factory második felére értünk ki a klubszínpadtól, bár a pletykák szerint jobb is volt így, mert kicsit döcögősen indult a buli. Más kérdés, hogy ez a második fél sem volt az a hűdejajde szuperség. Jó, persze az elején még olyan jópofa volt, hogy mennyire zúznak, meg hörimori, és szép fények vannak, de a csoda nagyon hamar el is illant. Ennek pedig egy végtelenül egyszerű oka volt: borzasztó unalmas és lélektelen koncertet adtak a srácok. Az, hogy Cazares, DeVries, illetve Burton C. Bell énekes urak gyakorlatilag egy centimétert sem hajlandóak megmozdulni egy olyan fesztiválon, amelyiknek az ő zenekaruk az egyik headlinere, már önmagában botrány. A doboson látszott, hogy abszolút bérzenész, aki azon felül, hogy örül, hogy embereknek játszhat, és ügyes, kb. semmi köze a bandához, de ehhez még nulla frontemberi teljesítmény is járult a többiektől... szóval na, ez így nagyon gáz! Elhiszem, hogy ha valaki a kilencvenes években rajtuk nőtt fel, meg rajtuk keresztül érett bele a metal-szcénába, az örömmel hallotta viszont kedvenceit, mint például a Replicát, ami még így is ütött. De könyörgöm, látható, hogy ez a banda totálisan el van veszve napjaink zenei színterén, a mostaninál pedig sokkal energikusabb és erőteljesebb koncerteket kellene nyomni. Burton énekteljesítménye továbbra is gáz, az meg mindennek az alja, hogy úgy áll ez a négy ember a deszkákon, mintha nem is egy bandában játszanának, vagy közük se lenne egymáshoz. Nem tudom, hogy milyen jövő vár erre a csapatra, de a mostani produkciójuk alapján ma már semmi szükség arra, hogy ők létezzenek.

Tudom, egy kritikus törekedjen az objektivitásra, de előre bocsátom, hogy Kovács Ákos Művész Úr zenei munkássága bőven távol áll a Hard Rock Magazin profiljától, így ezúttal én is egy rövid, ám szubjektív kommentárt fűzök ehhez a történethez. Nem, nem szeretem Ákost, továbbmegyek, kifejezetten ellenszenvvel vélekedem róla. Nem okvetlen a középszerű, unalmasan langymeleg zenei világa miatt, sokkal inkább az álművész, álértelmiségi, álintellektuel szövegek, illetve előadásmód miatt. Borzasztó giccses, hatásvadász produkció ez, melyben az a legrosszabb, hogy az előadók, no meg nagyjából az egész hazai közélet azt sulykolja, hogy ez valami fontos és értékes dolog... pedig nem az. Óriási tömeg gyűlt össze; nemcsak a nap, de talán az egész fesztivál egyik legfőbb előadója volt Ákos, akinek óriási sikere nyíltan megmutatja, hogy mennyire beteg is ez a magyar könnyűzenei színtér. A divathullámok tengerén zenéjével soha el nem vesző Kovács úr művészete helyett így inkább azért jár részemről a kalapemelés, mert barátaival és üzletfeleivel együtt tudja, és részletekbe menően megtervezi, hogy „intelligens" produkciója ennyi unintelligens embert elkápráztasson.

Persze ilyenkor lehet mondani, hogy akinek ez nem tetszik, az menjen és csináljon jobbat, amit én nem fogok megtenni, lévén hogy nem vagyok, és nem is szeretnék előadóművész lenni, de szerencsére vannak olyanok, akik ezt már megtették helyettem. Így némi kajakészlet feltankolása és cimborákkal való beszélgetés után a Media Markt sátor felé vettem az irányt, ahol a Subscribe zúzott. Kész, nem volt fényjáték meg vizuálshow, meg az emberek szemét sem nyitották fel a dalszövegek. Nem érzékenyültünk el attól, hogy milyen szép gondolatai vannak valakinek a felnőtté válásról vagy a magányról, hanem kaptunk egy energiától felrobbanó, ütős kis metal bulit. Nem, nem fogom mostantól otthon is rendszeresen hallgatni őket, de pl. Amaranthe-éknak megtaníthatnák, hogy hogyan kell több énekessel kiállni a színpadra. Bálint és Máté még úgy is el tudta adni a nótákat a fesztiválközönségnek, hogy én például korábban egyet sem ismertem közülük, de levezetésként, meg egy utolsót headbangelni/ugrálni/bulizni ez teljesen jó volt, illeszkedett egy rockzenén alapuló fesztiválprogramba. Így a keményebb dallamok után kicsit elfáradva lődörögtem tovább a fesztiválterületen, hogy aztán az első vonattal hazafelé vegyem az irányt. Nem bántam meg, hogy két év kihagyás után megint lenéztem Fehérvárra, bár én jobban örülnék, ha a Rockmaraton / Hegyalja / Rock Beach / FEZEN stb. helyett lenne egy darab nagyobb metal fesztivál, ahol a főszerepet ezen események headlinerei kapnák együtt, és nem kellene külföldre utazni azért, hogy három napon belül megnézhesd egymás után a Slayert, a Deep Purple-t, az Amorphist, a Kreatort, az Ensiferumot, a Sabatont, az Evergreyt, a DragonForce-t, a Mardukot, az Overkillt, a Civil Wart, meg a többieket. (MMarton88)

3. nap

Látszott azért, hogy micsoda nap virradt: már a fél 5-kor kezdődő Depresszión is nagyobb tömeg volt, mint szegény Moonspelléken az első nap. Az árnyékban ücsörögve hallgattam végig a Depit, és csak annyit emelnék ki, hogy a hétvége legrosszabb hangosítását sikerült kifogniuk. A fülsértő jelzővel tudnám leginkább leírni ezt a kásás valamit, amit kihoztak a zenéjükből, a basszus természetesen hangos volt, a dob éles, a gitárok recsegtek, az ének pedig bántóan hangos volt. Végighallgattam, de így nem igazán lehetett élvezni őket.

Csak nemrégiben ismerkedtem meg a finn Amorphis munkásságával, és annak ellenére, hogy magyarországi fellépéseik gyakorisága vetekszik a Sabatonéval vagy a Sonata Arcticáéval, még csak a tavalyi Vekeri Fesztiválon láttam őket élőben, ám az a buli akkora hatással volt rám, hogy alig vártam, hogy ismét visszatérjenek hozzánk. Szerencsére nem is kellett túl sokat várni rájuk. (Ahogy egyébként a fesztivál többi külföldi fellépőjére sem: a DragonForce és a Fear Factory legutóbb decemberben járt nálunk, a Moonspell pedig alig egy éve, augusztusban.)

Sajnos a finnek sem büszkélkedhetnek majd életük legjobb hangosításával, a már megszokott problémák léptek fel itt is. Persze ez a műsor még a felemás hangzással is fantasztikus volt, bár sokszor a dalok tökéletes ismerete mellett is nehéz volt rájönni, hogy éppen hol tartanak. A gitárok összefolytak, recsegős, kásás volt az egész, a ritmusszekció teljesen elnyomott mindent.

Persze rögtön az új lemez kezdő dalával, a sejtelmes-durvulósan induló Shades of Grey-jel nyitottak, majd érkezett a folkos, különösen erős intróval kezdődő Narrowpath. Ezután best of műsorra váltottak: On Rich and Poor, Sampo, You I Need, Drowned Maid, The Castaway… A legjobb dalaikat hozták el, a zenészek teljesítménye is kifogásolhatatlan volt – egyedül Tominak okozott problémát itt-ott egy-egy hörgős rész, néhol mintha túlzottan erőlködött volna, hogy kipréselje magából a torz hangokat. Az egyetlen meglepetést a My Kantele hiánya okozta, ami előtt továbbra is értetlenül állok. A ráadás Silver Bride-ját szívesen elcseréltem volna egy Mermaidre (sajnos az utolsó előtti sorlemezt, a ’The Beginning of Time’-ot nem nagyon erőltették), vagy épp a My Kantelére, de éljen a változatosság! – a kihagyhatatlan Into Hiding és House of Sleep zárták a bulit.

Korrekt koncert volt, ám ez sem mozdított meg bennem semmit, éppen úgy, mint a Moonspell. Megkaptam mindent, amit vártam, de semmi többet – egészen olyan volt, mintha csupán egy jól összeállított lejátszási listát hallgatnék. Sokan körülöttem ugyanígy érezhették magukat, a közönséget sem nagyon járta át a koncerthangulat, csupán passzív figyelői voltak az eseményeknek – vagy csak épp a fő attrakcióra tartogatták az erejüket… (Ivetka)

Setlist:

Shades of Grey / Narrowpath / Sampo / On Rich and Poor / The Wanderer / Drowned Maid / The Smoke / Thousand Lakes / The Castaway / Nightbird’s Song / You I Need / Hopeless Days / Sky is Mine // Silver Bride / Into Hiding / House of Sleep

Képek: Moroz Kitti

Legutóbbi hozzászólások