Scorpion Child: Scorpion Child

írta Bigfoot | 2013.08.13.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.scorpionchild.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Aryn Jonathan Black - ének Shaun Avants - basszusgitár Chris Cowart - szólógitár Tom "The Mole" Frank - ritmusgitár Shawn Alvear - ütőhangszerek
Dalcímek
01. Kings Highway 02. Polygon Of Eyes 03. The Secret Spot 04. Salvation Slave 05. Liquor 06. Antioch 07. In The Arms Of Ecstasy 08. Paradigm 09. Red Blood (The River Flows) 10. Keep Goin' (bonusz, Lucifer's Friend átirat)
Értékelés

Az amerikai illetőségű ötösfogat annak a vonulatnak a képviselője, mely a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus hard rock zenéjének örökségét ápolja. 2006 óta tevékenykedik a csapat, és az utóbbi egy-két évet azzal töltötték, hogy tökéletesítsék megszólalásukat, színpadi megjelenésüket, és sokat fejlődtek a dalírás terén is. Az anyagot Nashville-ben írták, és ugyanitt vették fel Chris „Frenchie” Smith Grammy-díjra jelölt producer segítségével, aki például a hasonszőrű The Answer zenekarral is dolgozott együtt.

Bemutatkozó albumuk mai hangon, rettenetes nyersen szólal meg, már a kezdeti nótával, a lassú tempójú Kings Highway-jal rendesen pofán vágják a tisztelt hallgatót. Lendületes, dübörgő gitárriffek, földrengés-szerű dobolás, és egy magas fekvésű, bivalyerejű énekhang. Igen, abban a bizonyos énekhangban újra halljuk Robert Plantet. Ugyanez a hatás tetten érhető a Rival Sons és a már említett The Answer zenéjében is. Úgy látszik, ez a Led Zeppelin reneszánsz nem akar alábbhagyni, amivel a világon semmi baj nincs. Nem véletlen, hogy a három veterán teljesen megérdemelten megkapta Amerika egyik legnagyobb kulturális elismerését, a Kennedy Center Honors díjat.

Azonban a Scorpion Child muzsikájában nem érzem ennyire egyértelműen a Zep hatást, mint a másik két fiatal csapat esetében. Szerteágazóbb, fémesebb, savasabb dalokat hallok, a két gitár miatt teltebb a hangzás is, bár csak egyikük szólózik. Jó, az Antioch-ban ott figyel a Your Time Is Gonna Come az első Zep lemezről, de ez az öt amerikai srác nem követi hűen a nagy elődöt. Mindenképp említést érdemel Aryn Jonathan Black bivalyerős bömbölő hangja, akibe, ahogy már mondtam, ugyan nagy adag Robert Plant (fazonban inkább David Byront hozza) szorult, a finomságokra, az érzelmekkel való játékra nem alkalmas, vagy nem mutat ebből sokat.

A lemez közepe leül, bár ott sem lacafacáznak, csak elfogy a muníció. Az utolsó három szerzemény megint erős: a Paradigm sodró lendülete tényleg Zeppes, a Red Blood lassú, ám zúzós alaptémája elhalkul a közepe felé és mindenféle érdekes, esetenként alig hallható hang hallatszik. Majd tizennégy perc hosszú, talán lecsíphettek volna belőle. A zárótétel, a Keep Goin’ egyértelműen progresszív rock jegyekkel bíró, Hammond orgonával súlyosbított alkotás. Jó végszó. A Red Blood-on kívül a dalok nem hosszúak, tudják a srácok, mikor kell abbahagyni.

Szimpátiával tölt el a rockzene eme nosztalgikus vonulata. Lám, ezek az őskövületek és lemezeik még mindig üzenetértékkel bírnak a fiatalok számára, ám az már kevésbé szimpatikus, ha valaki „blacksabbathabb” akar lenni a Black Sabbathnál vagy „ledzeppelinebb” a Led Zeppelinnél.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások