Seven Witches: Rebirth

írta baumann | 2013.08.08.

Megjelenés: 2013

Kiadó: FrostByte Media

Weblap: http://facebook.com/pages/Seven-Witches-Official

Stílus: Heavy/power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Aki ismeri a Seven Witches másfél évtizedes munkásságát, tudja, hogy az egyetlen állandó tag Jack Frost (ex-Metalium, ex-Savatage, Frostbite stb.) alapító, dalszerző, gitáros. Hogy nagy a forgalom a bandában, az eufémizmus: nemigen készült még két SW lemez ugyanazzal a felállással, ebből (is) adódhat, hogy a diszkográfiájuk enyhén szólva is hullámvasút jellegű. A Seven Witches-t sokan leginkább James Rivera vokalista nevével összefüggésben ismerik, aki csak három albumon énekelt, de a rajongók többsége egyetértene abban, hogy ezek a banda csúcstermékei. Én ugyan még jobban szerettem Wade Blacket és a 2002-es ’Xiled to Infinity and One’ lemezt, de vannak olyanok is szép számmal, akik Alan Tecchióra és az újabb albumokra esküsznek.

Mindegy is, mert mindhárom karakteres torkú úriember a múlté: a 2013-as ’Rebirth’-ön egy új énekes, Anthony Cross produkálja az egy és negyed oktávnyi hangskálát, és a hangszínt sem variálja túl. Tisztességes hangja van, akár szerethető is lehetne, csak használná! Abból, hogy a Sanctuary nevű Iron Maiden tribute bandában is énekel, tehát Bruce témáit kell visszaadnia, felfeltételezem, hogy nem a képességeivel van a gond, csak a ’Rebirth’ énekanyaga szegényes. De Cross képességeiről a lemezen nem sok derül ki.

Az egysíkú énektől még el is tudnék tekinteni, ha a zene magával sodorna. Ha lenne néhány fogósabb dallam vagy karakteres riff, amit dúdolgathatna az ember a zuhany alatt... Nem It's My Life kategóriás slágert kívánok, csak egy hangsort, ami beeszi magát az ember fülébe! Ehelyett hiába forgatom már egy hete a lemezt, nem akarnak szétválni a dalok. Első hallgatásra konkrétan azt hittem, hogy egy számot „loop-ol” az iPod! 

Hogy a metronómot nem kellett sokat állítgatni a felvételek során, azt egy elsős szolfézsos is kiszúrja. Ha minden szám alá ugyanazt a ritmusszekciót vették volna fel, akkor sem tűnne egyhangúbbnak. Azért miután papír-ceruzával is végigültem egyszer a lemezt, a Nightmare Man, a True Blood és a Head First számokat már meg tudtam különböztetni, és így már majdnem meg is kedveltem őket (de csak majdnem).

Az egyetlen változatosságot Frost gitártémái jelentik, és az ő teljesítményét technikai értelemben nem lehet kifogásolni. Jól képzett, tapasztalt zenész (és producer, szóval elvileg hall a fülére is). Viszont számomra valahogy nem lett egyértelmű, hogy mire törekedett ezen a lemezen... A saját bevallása szerint a klasszikus 80-as évek inspirálta metalt akart játszani (ahogy megszokhattuk tőle az elmúlt 15 évben), de nekem sok témája nagyon is modernnek tűnik. Olyannyira, hogy helyenként, uram bocsá', majdnem nu metalosnak érzem a gitárhangzást, illetve helyenként még a dalszerkezeteket is. Itt nyugodtan kössön belém bárki, nem vagyok ezen zsáner szakértője, és persze sok a klasszikus gitártéma, szóló, riff is, de számomra mégsem fér bele necc nélkül a fent nevezett kategóriába. A Frost által ígért „hajmetálos”, fogós refréneket pedig nagyítóval sem találom.

Az úthengert idéző menetelős, agresszív középtempós tarolás, amitől fél óra után migrénem lett, elijesztene nálam bátrabb metálost is. De elhatároztam, hogy kitartok, és minden esélyt (és még egyet) megadtam a 'Rebirth'-nek. Az utolsó szám, a Poison All The People azért kicsit kárpótolt minden alkalommal: ezt Tecchio énekelte fel, és talán mert ő maga hozta az énekdallamokat, de szép nagyot durran, úgyhogy mikor vége a lemeznek, majdnem jó szájíze marad a hallgatónak. Nos, aki hasonlóan érez, véletlenül se kezdje követni Tecchiót a Twitteren, ha nem akarja, hogy az illúziói rögtön kínhalált haljanak. Amikor tavaly arra hivatkozva szállt ki a bandából, hogy „nem tudja elég elhivatottsággal csinálni”, nem gondoltam volna, hogy rocksztár énjét épp az ingatlanos alteregója fogja legyűrni... No mercy for Mr. Gold: legalábbis ettől a kritikustól biztos nem.

Pontszám: 5