Bí­borszí­nű emlékek a Deep Purple első magyarországi koncertjeiről

1987. január 26. 27. és 28. örökké emlékezetes marad a Deep Purple-rajongók számára. Ez volt az a három nap, amikor zenekar klasszikus felállása (Blackmore-Gillan-Glover-Lord-Paice) először és utoljára hazánkban játszott. Ők ugyan ezeket csak bemelegítő buliknak vették, mert itt próbálták ki a koncert-berendezést, nekünk azonban óriási esemény volt, és amit még akkor nem tudtunk, a soha vissza nem térő alkalom egy Mark II-es show megtekintésére.

Miután túl voltunk az újjáalakulás eufóriáján, és a visszatérő ’Perfect Strangers’ album minden hangját jól megjegyeztük, vártuk a folytatást, mert ígérték, hogy lesz. Már nyolcvanhat vége felé mendemondák keringtek a zenekar estleges magyarországi fellépéséről, aztán egyre biztosabb híreket hallottunk, majd valamikor Karácsony előtt egy haverom egy újsággal a kezében bevágtázott hozzám, melyben röviden közölték a három buli tényét a Budapest Sportcsarnokban. Eredetileg négy lett volna, de ki tudja miért, egyet levettek a műsorról. Innentől kezdve teljes eufóriában égtünk, és vártuk a további információkat.

Talán ma furcsának hangzik, de médiaesemény volt a Deep Purple hazai debütálása. A Zenebutikban Juhász Előd beharangozta a hazai fellépéseket, és bejátszott egy részletet a Concerto-filmből. Az egyik zenei műsorban magyar rockereket faggattak a zenekarról. Emlékszem, Balázs Fecó azt mondta, hogy a hetvenes évek rockzenéjére a Purple-nek olyan hatása volt, mint a Beatlesnek a hatvanaséra. Egy képes magazinnak Blackmore egy nagyon jó interjút adott. Ebben már vázolta az elképzeléseit egy reneszánsz bandáról, persze afféle hobbi-zenekarként, és elhangzott egy fontos gondolata a sztárságról: „Megtanulni kivédeni a külvilágot.” A helyi újságban még a jegyárusítás kezdetéről, annak helyszíneiről is beszámoltak, mely számunkra nagyon fontos volt. Nem bíztunk a véletlenre semmit, az adott nap reggelén egy főváros felé robogó vonatra pattantunk, és megvásároltuk az akkor igen borsosnak számító kettőszáznegyven forintos belépőket a második bulira. Ezt nagyon jól tettük, mert másnapra elfogyott a csaknem negyvenezer belépő a három előadásra… Mi pedig számoltuk vissza a napokat.

Az öt zenészlegenda már napokkal a fellépések előtt megérkezett, melyről a félnyolcas TV-híradó is beszámolt. Szegény riporternőt nem igazán vették komolyan a fiúk, miközben kiszálltak a repülőgépből, Blackmore odaadta neki a csomagját, a többiek csak röhögtek az egyébként olyan szintű kérdéseken, mint a „Mi jut eszükbe Magyarországról?”, „Mit üzennek a magyar rajongóknak?” vagy „Mr. Blackmore, küldene egy mosolyt a rajongóknak?”. Viszont ami sokkal értékesebbnek hatott, az a Roger Glover interjú, amit élő egyenesben sugároztak B. Tóth László Poptarisznyájában. Miközben a másik négy focizott a próbateremben, Glover elmesélte Hegedűs Lászlónak, hogy Magyarország nevét gyerekkorában egy magyar bélyegről tanulta meg. Ami döbbenetes volt számára, hogy a fénykorukban, a hetvenes évek elején rengeteg levelet kaptak Kelet-Európából, így Magyarországról is, és álmukban sem gondolták volna, hogy ennyire ismerik és szeretik őket a Vasfüggöny mögött. No és amit tényleg nem hitt el, ők voltak a világ leghangosabb rockbandája…

A koncert… nos, addigra túl voltunk az utóbbi idők egyik legbrutálisabb havazásán, így gond nélkül jutott el szerelvényünk Veszprémből a Déli pályaudvarra, hogy részt vegyünk a banda második előadásán. Egy könyvárustól megvettem a Kapuvári Gábor-Sebők János páros által jegyzett, gyorsan összefércelt Purple-könyvet, amit a buli utáni éjjelen ki is olvastam. A metróból feljövet virágzott a feketepiac, hiszen a neppereknél a jegyek horribilis összegekért cseréltek gazdát.

Túléltük az Eddát, a torkomban dobogott a szívem a félórás átszerelés alatt, közben Beatles szólt a hangszórókból, Jimi Hendrix Hey Joe-jára taps tört ki. Öt méterre álltam a színpadtól, egyszer csak a sportcsarnok fényei kihunytak, a háttérben az új ’The House of Blue Light’ album borítója tűnt fel. (Manapság érdekes, hogy csak a koncertek után pár nappal sikerült a hónap elején kijött albumot megszerezni, de az is nagy fegyvertény volt, hogy a megjelenés után ilyen hamar a kezünkbe került az anyag.) Aztán megláttam Ian Paice-t a dobok mögött, ekkor már tombolt az aréna. Aztán megérkezett Roger Glover, Ian Gillan, Jon Lord és legvégül Ritchie Blackmore, a színpadi reflektorokat beizzították, és már dübörgött is a Highway Star, én pedig elindultam egy kétórás álomutazásra, mely a valóságban zajlott.

Bár megfogadtam, a színpad közelében maradok, kijjebb kellett jönnöm, mert embertelen erővel sodródtam a lökéshullámokkal. Nem tomboltam, csak figyeltem a zenét, és megbabonázva néztem a magaslaton életem öt Nagy Hősét. Ma is hallom Blackmore szólóját a Child In Time-ban, gitárgyilkolását a Space Truckin’-ban, Lord billentyűs variációját a Knockin’ At Your Back Door előtt, Paice dobvariációját a The Unwritten Law végén. Látom a lézerrel rajzolt Beethovent a Difficult To Cure alatt, a szédelgő csillagokat a Space Truckin’ közben, az ’In Rock’ borítóját a Child In Time előadáskor, a gomolygó színpadi füstöt a Smoke On The Water aláfestéseként.

Biztos, hogy nem ez volt a Purple legjobb formája, biztos, hogy szóltak jobban is (én brutális hangerőre, és kásás hangzásra emlékszem huszonhat év távlatából), de számunkra élőben hallani a klasszikus szerzeményeiket maga volt a gyönyör. Amikor kijöttünk, megbeszéltük, életünk legjobb koncertjén voltunk, és jobbat már nem is fogunk látni-hallani, és nem foglalkoztunk azokkal a negatív kritikákkal, melyek az esemény után napvilágot láttak az újságokban. Eljátszottunk a gondolattal, hogy mit mondanánk Nekik, ha velünk szemben ülnének valahol. Majd húsz évvel később fel tudtam tenni a kérdéseimet Roger Glovernek.

Most is számolom vissza a napokat a tizedik Deep Purple koncertemig, ami a FEZEN Fesztiválon, augusztus 3-án lesz. Mert számomra velük találkozni még mindig élmény, és ez nem fog változni.

Szerző: Bigfoot

Képek: kamikaze