Giuntini Project: IV
írta Csemény | 2013.07.31.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tombol a poszt-Rainbow szindróma… Mostanában annyi zenészt és együttest érint meg a legendás banda korai munkássága, hogy e jelenség alapján lassan már külön kategóriába sorolhatnánk őket, köztük a talján gitármestert, Aldo Giuntinit. Azt érdemes hozzátenni, hogy az ő esetében azért nem mostanában jelentkeztek a tünetek, ő már jó ideje olyan együttesek (Rainbow, Black Sabbath, Dio) által ihletett zeneiséget hirdet, melyeknek Ronnie James Dio volt a frontembere.
Azonban Giuntini szemmel láthatóan nemcsak Dio-ra bukik, hiszen a Tony Martin-érás Black Sabbath hatásai is igen erőteljesen megmutatkoznak a munkáin, azonban sokkal kézenfekvőbb bizonyíték a tény, hogy már sorozatban a harmadik Giuntini Project-album feléneklésére kérte fel Martint. A Black Sabbath volt frontemberétől pedig nem áll távol a feladat, hiszen a legendás együttesből való kiválása után számtalan alkalommal szerepelt más előadók lemezein. Legutóbb az új Silver Horses-albumon, ahol többek közt zeppes témákhoz kanyarodtak vissza, azonban talán a legjobban sikerült lemezeket a Dario Mollo vezette The Cage nevű formációval készítette. És itt áll össze a bűvös háromszög, ugyanis Mollo is tevékeny részese az új lemeznek. Ezen a téren is felfedezhető egy kis hagyomány, ugyanis nem pusztán a vak sors hozta újra össze a Ligúr-tenger partvidékének két legjobb gitárosát. Giuntini és Mollo már 1988 óta jó haverok, így nem meglepő, hogy a számos koprodukciót követően, megint az utóbbi lett az új GP-album producere. És hogy az összefonódás teljes legyen, Mollo még Tony Martin bandájában is gitározik, úgyhogy szinte már puszipajtásoknak is gondolhatnánk őket. Azonban még az sem kizárt, hogy Mollo furakodik, hiszen a lemezt szokatlanul magasra keverte, és a hangszerelés sem teljesen XXI. századi, vagy talán direkt akarták kicsit retrósra. De ennyire? Tudja a fene.
Az azonban nem volt számomra kérdéses, hogy a lemezen mi fog várni. Blackmore-riffekkel és egy pörgős számmal indít Giuntini. Rögtön fülbe ötlött a már említett hangszerelés. Főleg a dobok tekintetében egy kicsit ciripelős a cucc. A másik pedig, ami idővel zavaró lett, hogy nagyon halkra volt keverve a szinti, lehetett volna sokkal erélyesebb is. Eleinte nem volt zavaró, mert szinte észre sem vettem, hogy van benne. Aztán nagyon hiányzott (mivelhogy jó kis dallamokat írtak), mint a pörköltből a szaft. Ami viszont nagyon tetszetős volt, az Tony Martin éneke, annak ellenére is, hogy már ő sem lesz fiatalabb. Valóban messze vagyunk már azoktól a mindent elsöprő, kitartott hangoktól, amiket anno a Black Sabbath-ban eleresztett, de annyira egyedi és karakteres hangja van, hogy az megunhatatlan. Ráadásul sok tekintetben sikerül Dio-t másolnia, azonban itt nem a hangmagasságra és a kirobbanó energiára gondolok, hanem inkább a stílusra. A hajlításoktól kezdve a kitartott hangokon, a vibratókon és a magánhangzók kiejtésén át egészen a torokból megnyomott hanglejtésekig.
Végül térjünk ki a főhősre is. Giuntini nagyon jól keveri a kártyákat és megpróbálta a nagy elődök és kollegák megkérdőjelezhetetlen stílusának esszenciáját valahogy egy projektbe ültetni. Ez pedig több helyen egész jól össze is jön neki, például a Born In The Underworldben, mely egyértelműen a lemez egyik legjobbja. A címhez méltó súlyos dios riffek tényleg olyanok, mintha az alvilágban születtek volna, és jól illenek hozzájuk Martin drámai dallamai. Viszont akadnak szerzemények, ahol nem simul ilyen jól az ének az alaphoz és ezek a kicsit ötlettelenebb számok olyanok, mintha úgy lennének összetákolva. Meglepetés volt számomra az I Don’t Believe In Fortune is, mely a kommersz refrénjével és westcoast hatásával kicsit kilógott a sorból. A gitártémák azonban igen jók, még ha van is bennük imitáció. Találunk erélyes mély riffeket Dio késői lemezeiről (Born In The Underworld), whitesnakes témákat, de fellelhetünk malmsteenes neoklasszikus motívumokat is (The Rise And Fall of Barry Lyndon) csembalóhanggal megspékelve. Ezeken túl számos alkalommal sorokon átnyúló sodrás és felütések teszik élvezetessé a lemezt. Több szám fokozása is tetszetős, melyet az utolsó körökben a kórusok és a szinti erősödésével, valamint lábdob-duplázással oldanak meg. Az album jó pillanatai közé tartoznak Giuntini szólói is, melyeken leginkább Vivian Campbell hatása érződik. A gitárnyektetéssel, double pickinggel, arpeggiókkal és tremolóval tűzdelt darálós részek igen állatul szólnak.
De térjünk vissza egy kicsit Giuntini alkotásmódszertanára, mielőtt elájulnánk a 13+1 tételes lemez „monumentalitásától”. Szokás szerint vannak instrumentális számok, valamint egy cover is, mégpedig a Megadethtől a How The Story Ends. Kicsit gondolkodtam rajta, hogy covernek vegyem-e a Shadow of The Stone-t, végül is nálam megmaradt a sutyerák koppintás szinten, ugyanis arcátlanul plagizálták a Rainbow Lady of The Lake-jét. Így azért már kicsit árnyaltabb a kép. Úgyhogy ravasz ez a Giuntini, hisz ha az értékeléshez hozzávesszük a gyönyörű borítót is, egész impozánsnak tűnik az összkép. De ettől még nem sikerült a világot megváltania.
Legutóbbi hozzászólások