The Crystal Caravan: With Them You Walk Alone

írta Tomka | 2013.07.19.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Transubtans Records

Weblap: http://crystalcaravan.se

Stílus: Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Niklas "RG" Gustafsson - ének Björn Lohmander - gitár Stefan Bränberg - gitár Pierre Svensson - basszusgitár Annika Bränberg - ütős hangszerek Christopher Olsson - dob
Dalcímek
01. Hour of the Wolf 02. With Them You Walk Alone 03. Against The Rising Tide 04. Roses and Morphine 05. Brick By Brick 06. Drifting
Értékelés

Hogy a kristálykaraván múltba kacsintgató rockját előszeretettel pörgettem a svéd retrorock dúlása közepette, az annak köszönhető, hogy a hét fős ulmeai bridág az eredetiséget olyan szilaj rockhimnuszokkal pótolta, hogy a fenének se jutott eszébe ilyesmiken fennakadni az újrahasznosító zeneipar korában. De mikor a retrorock jelenségét elemezgető interjúnkban Björn Lohmander elejtette, hogy megváltak a 70-es évek szellemiségében fogant billentyűfutamokat eregető tagjuktól, kicsit megijedtem. A Crystal Caravan ugyanis azért festett üde színfoltot a svéd színtérre, mert ők nem a Black Sabbath vagy a Pentagram örökségébe csimpaszkodtak (Witchcraft, Troubled Horse stb.), és nem a Led Zeppelintől csenték a kraftot (Graveyard), hanem a The Doors mélabús mágiájával fertőzték meg a Uriah Heep hevességével döngető rock ’n’ rolljukat, hogy néha a Lynyrd Skynyrd szabadsághangulatát ontó dalokkal adjanak egy pofont a kiszámíthatóságnak.

Nos, az óvodai kritikusképzőben is megfejtenék, hogy ezek után gitárközpontúbb anyag született – páne, mivel a Stefan Bränberg-Björn Lohmander húrnyüstölő-duó a produceri feladatokat is lefoglalta magának. Amolyan közönségetető csalinak persze beígértek pár experimentális szintihangot, és különcködő Moog-jelenlétet, de hát ki hiszi el két gitárosnak, hogy ők most jobban elszállnak a billentyűtémákkal, mikor épp az előbb rakták ki a szintisüket? Speciel én, legalábbis az ú CC lemez meghallgatása után, mert a srácok nem beszéltek mellé. A ’With Them You Walk Alone’-ra szinte ráöntötték az „álmodozós” jelzőt, s miközben ők a gitárszólóikkal kóborolnak a sztratoszférában, a háttérben mindig ott kísért egy-egy szigorúan analóg megszólalású Mellotron-legyezés. Míg a legtöbb „pszichedelikus” lemez az arcodba fújja a füstöt, és nem csinál titkot belőle, hogy itt és most trippelni kell, addig a Crystal Caravan harmadik korongja azért szerethető, mert finoman, bársonyosan szövi a tovaröppenő, légben járó retro-szólamokat.

A tízpontos címmel felruházott és meseszép borítóba öltöztetett ’With Them You Walk Alone’ tipikusan az a lemez, amit hagyni kell érni. Elsőre be se jött, mert az ’Against The Rising Tide’-hoz hasonlóan azt vártam, hogy arcon dörgöljenek a pőre rock ’n’ rollal, izzadjanak a hangfalak, az intenzitás pedig a Heepével vetélkedjen. Pedig csupán az történt, amitől már régen elszoktunk a tradicionális rockzenében: a svédek otthon hagyták az önismétlést, gondolkodtak, és kidomborították a zenéjük epikusabb, elmélkedősebb oldalát. Persze a szikárra szabott, markos riffek azért ott sertepertélnek a dalok középtájékán, akár a címadóról, akár a steppenwolfosan felszabadult Hour of the Wolfról esik szó. Egyszerűen megigéző az a lassan lélegző, a kényszer bárminemű hatása nélkül írt és enyhén melankolikus hangulatfolyam, ami áthömpölyög a dalokon. Az egyik kedvencem az Against The Rising Tide, Lina Högström bájosan kibomló duettjével és a háttérben zajongó billentyűtémákkal, amikhez hasonlót talán valamelyik piszokrégi Omega-lemezen hallottam utoljára.

De a Roses and Morphine is olyan (túlvilági) nyugalmat áraszt, hogy arra csakis lazulni lehet, a gitártémák szellősek, hagyják lélegezni egymást az akkordok, riffek és magasan ívelt szólók. A hangzás perfekt, de nem azért, mert „az aranykorra” hajaz: ez a sound teljesen kortalan, a gitárhangokból egyszerűen csorog a feeling. Na meg Niklas Gustafsson énekes minden megmozdulásából is, aki a lélekrezdüléseit pőre rockdallamokba csomagolta, és mindet szépen felpolcolta a korongra. Ebből a szempontból most is kitapintható a Doors hatása, Gustafssonnak 2013-ban is Morrison az atyaúristen, hiszen a rock ’n’ roll poéta tudott ilyen magával sodró, mélyen érző énekperformanszot nyújtani fénykorában. Niklasnak csak egy párja akad, mégpedig a gitárosok, akik szinte kötelező jelleggel pakolják alá az emlékezetes témázgatásokat, de külön dícséretet érdemelnek a gitárszólókért. Különösen a Driftingért, ami szerintem simán játszhatna a 2013 rocklírája címért: nem mértem le, de egy három perces, fájdalmasan szép énekes ráhangolódás után egy kb. ötperces gitárszólóban csúcsosodik ki a lemezzáró eposz, de az is csak olyan gyorsan lépeget, mint az öreg nénik a piroson, ám egész egyszerűen hipnotikussá duzzad ez a csörgődobbal lekísért, langaléta szóló.

Hallatszódik, hogy a Crystal Caravan rengeteg psych és folk hatást is felszívott a 70-es évek hard rockja mellé, de ez rettentő jól áll nekik. Erre mondják, hogy kiforrott lemez – én csak azt mondanám, hogy mocsok szép, akárhonnan is nézem. A lemenő nap narancssárga fényében fürdetett, nyugis zenehallgatós órákra ajánlott lemez – ahogy a fináléban Niklas énekel („We will turn every stone we will find / We are nothing, nothing at all...”), az például borzongatóan gyönyörű...

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások