Therion: Gothic Kabbalah

írta garael | 2006.12.27.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.megatherion.com

Stílus: szimfonikus metal/világzene

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A Therion élő bizonyí­téka annak, hogy a tehetséget nem lehet műfaji korlátok közé szorí­tani: a valamikori death zenekar a stí­lus megszabta keretek között éppen azokat a szegmenseit utasí­totta el a metal zenének, melyek a csapat lelke, Christofer Johnsson szerzői vénája folytán megalapozták a mai Therion helyét a metal-palettán. Ugyan a Lepaca Kliffoth -on is érződött, hogy itt most valami új van készülőben, ám a Theli már egy , a futó divatoktól független új útra lépett bandát mutatott be, mely töretlen elképzeléssel haladt afelé cél felé, melyhez most elért. Ezt a lemezt leszámí­tva a Therion egy olyan komolyzenei hatású metallal állt elő, melynél kedvenc műfajunk sokszor már csak untermanja lehetett a klasszikus melódiáknak, melyeket ha elválasztunk a rockos részektől, ugyanúgy megállják a helyüket a mai modern, szimfonikus zenék világában, mint í­gy, kétéltűként laví­rozva a zenei tengereken. Talán ez az a többlet - és persze a komolyzenei részek kidolgozottsága, azok speciális, komor világa - mely a többi szimfonikus csapat fölé emelte a Theriont. Chris szerencsére felismerte, hogy eme új zenei dimenzió kiteljesedéséhez szükség van egy olyan énekesre, ki ugyanúgy képes az "operás" dallamok ( bár eddig nem használtam ezt a jelzőt, mert a komolyzenei részeknek nincs nagyon közük ehhez a műfajhoz) tolmácsolására, mint a metal témák stí­lushű közvetí­tésére. Mats Levén nemhiába szocializálódott a 'neoklasszicista metal" elsőszámú mesterénél, hangja univerzális adottságként képes megfelelni ezeknek a követelményeknek. Kí­váncsi voltam, hogy a Sirius B/Lemuria barokkosan tömény világa után lesz - e értelme méginkább ornamentizálni a dalokat, - nekem már í­gy is kissé túl rafináltra sikeredett a két lemez - , vagy pedig megpróbálnak némileg elmozdulni e tökélyre vitt irányvonalról. Úgy gondolom, Therionéknak sikerült ezt a kényes lépést megtenniük egy olyan mozdulattal, mellyel kibújtak a túlvállalás csapdája alól, ugyanakkor az "ortodox" hí­veknek sem okozhattak csalódást. Az új dupla lemez ugyanis - megtartva a komolyzenei részeket -a világzene szí­nterére csalja most a hí­vőket, melynek sokrétűsége és gazdagsága szinte minden műfaji korlátot lebont. Ennél fogva én úgy érzem, kissé szellősebb is lett a lemez, a dalokat nem nyomják annyira agyon a komolyzenei témák, és némileg a metal is több szerepet kapott a dallamközpontúbb megközelí­tésben, melyben ugyanúgy megtalálható egymás mellett a keleties, ősi folkzenei motí­vum, és a már megszokott nagyzenekari ária, melyekre jótékonyan borulnak rá a rockzenei riffek és persze az énekesek remek témái. Mats Leven mellett két gyönyörű női hang segí­ti ennek az ezerszí­nű világnak a megismerését, valamint a Mercyful Fate, a King Diamond és a Dream Evil zenekarokból ismerős Snowy Shaw, ki méltó partnere a felvonultatott dalnokoknak. Az első dal akár a Vovinon is szerepelhetett volna, - persze némileg lassí­tottabb kiadásban, az igazi változást azonban a második szám, a lemez cí­madója jelzi, melyben a témához illő folkbetétek és a csodálatos énekesi duett teszi teljessé a gitárszólók aláfestéseként megszólaló népi hangszereket. A dallam szinte azonnal beleül a hallgató fejébe, hogy aztán megmutasson valamit az ősi "mágia" erejéből. ( Bevallom őszintén, a Kabbaláról csak Madonna újabb nevetséges szerepjátszása kapcsán hallottam, mindenestre érdemes utánanézni azoknak, akik jobban bele szeretnék ásni magukat a lemez szövegvilágába, és persze megkönnyí­teni a zenei értelmezést is). A The Perennial Sophia ugyan szintén komolyzenei - folk ihletésű darab, ám mégsem annyira, hogy a rockalapok eltűnjenek: igazi, kissé doomos, ám slágeres metalvázra épí­tkeznek a dí­szí­tő kórusok és a nagyzenekari elemek, hogy aztán ismét előtörjenek a keleti motí­vumok az első lemez kissé musicales - filmzenés hatású tételében, a The Wisdom and Cage-ben. A Son Of The Staves Of Time ugyan operás témával nyit, ám talán az első lemez legfogósabb tételévé növi ki magát. Jóllehet a körí­tés itt is inkább komolyzenei, ám Leven rockgéniuszi orgánuma megbizsergeti az egyszerű metalhí­vő szí­vét is. A Tuna 1613 aztán bekeményí­t, hogy némi hangulati árnyalatra visszaidézzen a Therion múltjába, majd hogy átadja helyét az első lemezt záró Trul szintén brutálisabbra vett riffjének, ami aztán középkori hangulatot teremtve villant fel számomra némi bedurví­tott Blackmore's Night dej vu-t. A második lemez talán egy kissé nehezen befogadhatóbb tételeit tartalmazza a Kabbalának, egy árnyalatnyival több metal elemmel, tempóval. A nyitó dal hangsúlyos, menetelős riffje a régi, "egyiptomi rabszolgás filmek" zenéjét elevení­ti fel, érdekes módon nekem a Three Treasures -nél ismét a musicalek témakibontásai ugranak be. Egy, akár true heavy-nek is felfogható metalriff adja az alapját a The Path To Arcady - nak, majd a The Trinity és a The Falling Stone vágtája erősí­ti a power jelleget. A záró, monumentális Adulruna Redivia remek összefoglalása a dupla lemeznek, tömény esszenciája a Kabbalah világának, málházós kórusokkal, fülbemászó szintitémával, epikusan kifejtős dallamokkal, szinte progresszí­v hangulati váltásokkal és fantasztikus gitárjátékkal. A Therionnak sikerült egy újabb mérföldkövet állí­tani a 66-os úton: a világzenét a metalba beemelő, a kokolyzenébe integráló munkájával olyan lehetőségeit villantotta fel a metalnak, melyet eddig csak mi, rockhí­vők tudtunk, ám tudnia kéne minden zenét hallgató embernek.

Pontszám: 10