Hangszőnyegbombázás: My Bloody Valentine - Club 202, 2013.06.09.

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.12.

Mivel a My Bloody Valentine alapvetően slágeres, már-már populárisnak is nevezhető rockzenét játszik, nem gondoltam volna, hogy a budapesti koncertjük lesz a leghangosabb bármi, amit valaha hallottam.

 

 

Bár kultikus, sőt legendás banda a My Bloody Valentine, könnyű nem ismerni (pláne Kelet-Európában), hisz előző nagylemezük 1991-ben jelent meg. A dublini négyes 1983-ban alakult, ehhez képest öt évet kellett várni első nagylemezükre. Addigra kilépett az énekes, Dave Conway is, aki az együttes nevét kitalálta, ezzel a gitáros-másodvokálos Kevin Shieldsre hagyva a csapatot. „Az akkori énekesünk javasolta a My Bloody Valentine nevet, aztán évekkel később jöttünk rá, hogy ez egy bűnrossz kanadai slasher horror címe” - mondta Shields. Itt megjegyezném, hogy az emlegetett film egyáltalán nem rossz, kifejezetten jó a főcímdala is, bár kissé spoileres, de nem a sztori a lényeg. Minderre azért térek ki, hogy érzékeltessem, a nevük keveset árul el róluk (habár csak majdnem biztos, hogy a Véres Valentin nem volt inspiráció).

Az ’Isn’t Anything’ című briliáns debütalbumot azóta a gitáreffektekre épülő zaj-rockzeneként jellemezhető shoegazing szubzsáner egyik teremtőjeként emlegetik, bár itt még nem a kiforrott My Bloody Valentine-t látjuk. Vannak rajta roppant fülbemászó számok (a When You Wake (You’re Still in a Dream) például nagyon lassan ürül a szervezetből), de az atmoszférikus, sőt avantgárdos My Bloody Valentine-hangzás csak az 1991-es ’Loveless’-en jött elő. Ezen albumot a mai napig tökéletesnek, a rockzene egyik csúcsteljesítményének tartják, és valóban az, könnyen elhiszem, hogy borzasztóan nehéz szülés volt, iszonyú kemény munka volt mögötte, ráadásul főként Shields részéről, aki szinte szólóprojektté változtatta a csapatot. Az album hatása felmérhetetlen, például a Sigur Rós zenészeit is kérdőre vonták, hogy inspirálta-e őket a My Bloody Valentine (My Bloody what? - kérdéssel feleltek, de ezt már nehezebb elhinnem). Az album készítésének viharos évei és az utána következő 21 éves hiátus (Shields részéről pedig ígérgetés) masszív kultuszt építettek az együttes köré, például azt rebesgették, (a korábban sem százas) Shields megháborodott, ő maga pedig inspiráció hiányára panaszkodott, miközben bevallása szerint rengeteg felvett anyaga volt hosszú évek óta. Ezért aztán érthető a hisztéria, amit a februárban megjelent, nemes egyszerűséggel ’m b v’ címre keresztelt harmadik nagylemez keltett. A kritikák egyöntetűen pozitívak, sőt rajongóak voltak, és szerintem is remek az album, de ehhez a fogadtatáshoz kellett a hosszú MBV-éhínség is, mert a ’m b v’ nincs olyan jó, mint az első két nagylemez, bár azokat nehéz is lett volna túlteljesíteni (bár ha valakitől, hát Shields-től ez sem volna irreális elvárás).

Az európai turnét hasonló hirtelenséggel jelentették be, mint az új albumot. A Club 202-ben a Kollaps lépett fel előttük. Jól szóltak, de iszonyú soknak tűnt, amit játszottak, bár amikor ránéztem az órámra, rájöttem, hogy inkább a My Bloody Valentine miatt voltam türelmetlen. Szerintem ezzel mindenki így volt: ha nem lett volna elég, hogy a 30 éves My Bloody Valentine először lép fel idehaza, ott volt az is, hogy a szervezők előre figyelmeztették a vendégeket, hogy a koncerten: “EXTRÉM hangnyomás várható, az erre érzékenyeknek füldugó javasolt, amit vész esetén tudunk biztosítani, de sajátot hozni ér!”. A füldugókat már a bejáratnál osztogatták, a színpadon méretes hangfalak tornyosultak.

A Kollaps alatt még szinte üres volt a küzdőtér, a My Bloody Valentine viszont megtöltötte a termet. Kis késéssel előjött a csapat: az ötvenéves, de tininek kinéző bohém Shields, az egy évet ráverő (anyám lehetne!), de ugyancsak jó kondiban lévő Bilinda Butcher énekes-gitáros, a szintén ötvenes, messziről férfinak kinéző Debbie Googe basszeros, Colm Ó Cíosóig dobos (ő csak 48), valamint egy-két női túrakísérő billentyűvel és gitárral. Butcher köszönt be egy félénk hellóval, aztán elkezdték. Mivel kissé fülfájós vagyok (illetve koncerthallásom van, azaz már túl vagyok némi koncerteken összeszedett hallásromláson, papírom van róla, nem hipochondria) és készséggel elhiszem, amit a füldugó-gyártók az ilyenkor beszerezhető halláskárosodásról mondanak, a saját szűrős koncertfüldugómmal kezdtem, amit imádok, mert leszedi a kását és a gerjedést a zenéből, bár hátránya, hogy a basszust mintha kissé erősítené. Szerintem nincs annál rosszabb, mint amikor egy zseniális metál koncert már amúgy is lezúzta az ember fülét, és valami baromarcú közvetlenül mellettem felhördül, vagy akár egyenest a fülembe köp valami olyan életbevágó fontosságú üzenetet, mint hogy “Ne rúgd fel a söröm” (afelől tényleg kevés a kétségem, hogy az utóbbi esetben fellépő enyhe fizikai fájdalom halláskárosodást jelez, és jó eséllyel maradandót).

Hamar rá kellett jönnöm, hogy az (amúgy mindig jó) spéci füldugóm itt nem fog működni, a füleim gyorsan megérezték a nyomást, olyan érzés volt, mint több méter mélyen úszni, vagy repülőgéppel fel- vagy leszállni. A helyszínen osztogatott füldugó lezárta a hallójáratot, amennyire lehetett, ezzel már sokkal tisztábban szólt a zene, mintha ez eleve bele lett volna kalkulálva a banda megszólalásába. Amikor egyszer-kétszer kivettem, csak elviselhetetlenül fülvájó morajlást hallottam, és gyorsan a helyére is tettem. A hangnyomásról és a füldugóról azóta is megoszlanak a vélemények, egyesek szerint nagyon kellett (vagy kellett volna, mert azóta nem sűrűn hallanak), néhányan viszont utólag is hülyeségnek tartják. Úgy láttam, páran, akik nemet mondtak a füldugóra, rosszul viselték a koncertet: ujjal tapasztották be a fülüket, hozzá fájdalmas arcot vágva (és nem is elsőbálozók voltak, hanem veteránok). Innentől kezdve csak (beszámoló-viszonylatban is) erős szubjektivitással tudok írni a koncertről, hisz aki például füldugó nélkül húzta ki az egészet, nyilván egészen más élményekkel távozott.

Lassan hangolódtam rá a műsorra. Először is zavart, hogy a MBV régi slágerei egy kicsit mintha máshogy (és mivel remekművekről van szó, rosszabbul) szóltak volna, mint amit megszoktam. Nem úgy tűnt, mintha Shields ura lett volna a helyzetnek (egy-egy szám kezdésénél többször lefulladtak), bár ez nem akkora baj, hisz ő nem az az élőben felpörgős fajta. Előszeretettel nevezik őrült tudósnak, és én is olyannak képzelem el, aki hosszú évek (sőt, évtizedek) alatt kísérletezi ki az anyagait laboratóriumában, aztán pedig utál kilépni a fényre és farkasszemet nézni a rajongóival. Az nem kifejezés, hogy Shields maximalista, és ha így van, akkor csak a hibalehetőséget láthatja egy élő fellépésben. Könnyen lehet, Shields és csapata ezen az estén pár hibát azért vétett, bár mindez sokat nem számított, mert amit elterveztek, kikísérleteztek, az maga volt a tökély.

Amilyen furcsán szóltak a My Bloody Valentine-életmű slágeresebb dalai, annyira el tudtak sodorni a hipnotikus, atmoszférikus, elszállós részek és számok, melyek inkább a koncert második félidejét dominálták. Itt már nem zavart se az, ha eltértek az album-verziótól, se az, ha a brutális gitárhang miatt nem hallottam a finom, éteri éneket. Az avantgárd zajzene netovábbja volt ez, és itt működött igazán a hatalmas projektor sugározta pszichedelikus, na meg a zajorkánhoz illően zizis vetítés, noha ez a zene mindenféle fénytechnika nélkül, töksötétben is ugyanilyen (vagy talán még inkább) hatásos lett volna. A You Made Me Realise alkalmával minden addiginál messzebbre mentek: beiktattak egy tíz perces kiállást, az általuk (főleg Shields) gerjesztett zene pedig leginkább egy repülőgép-turbina vagy rakéta zajára emlékeztetett, amihez gyorsított felvételben pörgetett, erdei úton való száguldást vetítettek. Ezután le is vonultak, a közönség pedig általam sosem látott sebességgel rohamozta meg a kijáratot, csak egy mazochista tapsolta volna vissza a bandát.

Pedig zseniálisak voltak. Shields a stúdióban egy őrült tudós, ez oké, viszont itt élőben is az volt. Ilyen szintű pusztítást, mészárlást végezni a közönség soraiban, ehhez arc kell. Shields igazi őrült művészember, pont nem érdekli, hogy fog-e többé hallani a rajongó egy-egy koncert után, ahogy egy slasher-horror rendezőjét sem hatja meg, ha valaki hány, elájul, vagy szívrohamot kap (sőt, annál jobb, ingyenreklám). Valami ilyesmi értelme van egy élő fellépésnek: a jelen valósága, a hangerő, plusz az, hogy a zenészek és a közönség egyszerre vesznek részt egy zenei kísérletben. Egy kísérlet pedig izgalmas, kockázatos, veszélyes, fájdalmas, kiszámíthatatlan és eredménye is ritkán van, de az annál többet ér. Könnyen el tudom képzelni, hogy aki füldugó nélkül vészelte át a koncertet, az éppen az extrém hangnyomásnak köszönhetően jutott el a katarzisig. Ha csak védőfelszerelésben is, de élmény volt Kevin Shields kísérleti patkányának lenni.

Setlist:

I Only Said / When You Sleep / New You / You Never Should / Honey Power / Cigarette in Your Bed / Only Tomorrow / Come in Alone / Only Shallow / Thorn / Nothing Much to Lose / Who Sees You / To Here Knows When / Wonder 2 / Soon / Feed Me With Your Kiss / You Made Me Realise

Szerző: Csiger Ádám

A képek nem a pesti koncerten készültek.

Köszönet a Concerto-nak!

Legutóbbi hozzászólások