Masterplan: Novum Initium

„Egy új kezdet” – hirdeti a latin lemezcím. Értjük, mire utal vele Roland Grapow és derék kompániája, tudniillik a Masterplan annak idején – pontosabban a kétezres évek elején – a legígéretesebb csapatok egyike volt, rajongó és kritikus egyaránt fémes-fényes jövőt jósolt nekik, ám az ígéretből csupán egy-két CD-re préselt, kiváló dalfüzér maradt – az igazi áttörés elkerülte őket… Talán most?

A hamburgi banda örökkön változó tagsága nemrégiben ismét felbomlott, és hárman is érkeztek tavaly: Jari Kainulainen ex-Stratovarius-basszusgitáros, a Cradle Of Filth dobosa, Martin Škaroupka és az At Vance-es Rick Altzi énekes. Jómagam nem tapsikoltam az örömtől, amikor egyik kedvenc trubadúrom, Jørn Lande másodjára is megkapta a munkakönyvét, annak ellenére, hogy a vele készült eddigi utolsó anyag, a 2010-es ’Time To Be King’ bizony izmos nagy csalódás volt, bármennyiszer is futottam neki. (Nem varrnék mindent Lande nyakába, de az is tény, hogy könnyedén lehet párhuzamot vonni a ’Time…’ és az elmúlt évek Jørn-szólók lábvíz-jellegű ötlettelensége között.) Magamban tehát már temetni kezdtem a zenekart, hiszen a turnézást jóval korábban feladták, Grapow főnökúr kizárólag a stúdiók falain belül tudott kiteljesedni, és ott sem igazán: véleményem szerint a ’Masterplan’ / ’Aeronautics’ páros (legfőképp a debütálás) mestermunka a javából, ám azután valahogy elfogyott a tudomány, kihunyt a tűz, nem tudtak érdekfeszítő dalokat írni. Most azonban újra ihletett formában vannak! A ’Novum Initium’ ugyanis egy zenei ötletekben tobzódó, ereje teljében lévő csapatot mutat; nem mondom, hogy felér az első két alkotás zsenialitásához (noha közel van hozzájuk), és a hasonlóan szőrös torkú Rick Altzi is egy leheletnyivel haloványabb énekes, mint elődje, viszont a csavar a dologban, hogy ennek ellenére ez a korong keresztbe lenyeli a sótlan ’Time To Be King’-et. Annyi a titok nyitja, hogy a ’Novum…’-on jó dalok vannak!

S ugyan Grapow egy gyorsabb anyagot ígért, ez nem igazán valósult meg: lényegében többnyire középtempós szerzemények kaptak helyet, amelyek közé szerintem nyugodtan befért volna egy-egy igazán sebesebb tétel, afféle modernebb „germanischen galoppieren”. (Ne feledjük, anno Roland a Helloweenben olyan nagyszerű speed metal himnuszokat rittyentett, mint például a Someone’s Crying vagy a The Chance, igaz, ezek nem a tegnap szülöttei.) A tiszta és bivalyerős hangzás pedig fület gyönyörködtető, szerencsére nem olyan klinikai sterilre csiszolt, mint oly sok mai albumé. Egyedül az olcsó, ötlettelen borítóval nem vagyok kibékülve, de a frontkép kiválasztásában sosem volt erős a banda. A fülből kitörölhetetlen dallamokban azonban annál inkább! Majd’ mindegyik szám potenciális sláger, ám szerencsére mentesek a mostanában divatos, poposan habkönnyű alibizéstől; elsősorban a ragadós refrénekbe kapaszkodhat a hallgató, miközben a ritmusszekció az izmosra gyúrt riffekkel karöltve betonoz magabiztosan. Nincsenek kimagasló csúcspontok, noha középszerű szerzeményekbe sem botlunk, egységes színvonalról beszélhetünk tehát, tulajdonképpen az első lemezzel megszületett hangzásvilág jellemző a ’Novum…’-ra is. Megtalálhatók itt a védjegyszerű, azonnal rögzülő melódiákkal meglocsolt slágerbombák, mint a klipes Keep Your Dream Alive vagy a Kind Hearted Light ikertesójaként aposztrofálható Black Night Of Magic, és vannak komorabb, nehézsúlyú darabok is; ilyen például a jóféle zergebaszó zúzással felvértezett Betrayal vagy a No Escape, amely az egyik legkarakteresebb mindközül, messze elkerüli a power metal-kliséket (kár, hogy a remekbeszabott refrénkórust a végéről csúnyán lefelejtették).

A Pray On My Soul-ban meg kell említenem a szinte Whitesnake-ízű, hard rockosan felszabadult refrént, a jó öreg Jørn bizony a fél veséjét odaadná, ha ilyen fogós témákat tudott volna írni az utóbbi egypár fájdalmasan szürke szólólemezére. A címadó Novum Initium pedig a legkomplexebb tétel a maga bő tízperces hosszával, egy hamisítatlan progresszív power metal eposz témaváltásokkal fűszerezve, a vezérdallam azonban lehetne izgalmasabb is, jóllehet Ricken aztán semmi nem múlik, belead apai-anyait, a lelkét is kiénekli itt. (No, igen, egyébként Altzi a magasabb regiszterekben korántsem olyan markáns és erőteljes, mint a sokszor előcitált norvég hangszálisten, de legalább a  dallamai emlékezetesek.) Egy szó mint száz, a Masterplan újra a helyes vágányra került, remélem, ezt a korongot végre egy alapos turnéra küldik, és valamikor hozzánk is elkanyarodnak vele. Azt márpedig hülye lennék kihagyni!