Okkult rock repeta: Aluk Todolo, Scivias, Lussuria - Trafik Klub, 2013.05.21.

Ki sem ürülhetett szervezetemből a Jex Thoth Trafik Klubban előadott delejes zenéje, a következő este ugyanitt lépett fel a hasonló műfajban (bár annak a másik végletében) alkotó Aluk Todolo, akik ugyancsak egy vadiúj és lelkesen fogadott lemezt mutattak be, nevezetesen az ’Occult Rock’-ot.

Az első fellépő a Lussuria nevű szólóprojekt volt, amelyet régi olasz horror-filmzenék ihlette ambient/indusztrial zeneként harangoztak be (az imdb.com jegyez is egy Lussuria című filmet az olasz horrorista Joe D’Amatótól, egyébként olasz szó, paráznaságot jelent). Ennyiben illett a Lussuria az Aluk Todolo elé, hisz az olasz horrortól sem idegenek az okkult témák és a pszichedélia. Jómagam gyógyíthatatlan rajongója vagyok az olasz horrornak, olyannyira, hogy elzarándokoltam az eurohorror Vatikánjába, a római Profondo Rosso Store-ba, azaz a horrorpápa Dario Argento kis horrorboltjába (amely amúgy tényleg a Vatikán szomszédságában van, könnyű elcsábulni), ott pedig elvertem az összes pénzem. Ajánlott hallgatnivaló a témában: Goblin (pontosabban a Suspiria és a Profondo Rosso filmzenéje), Claudio Simonetti (a Goblin frontembere, Daemonia néven is alkot), Morricone, Pino Donaggio, Riz Ortolani. Bár az olasz horror-score elsősorban filmzenét inspirált (pl. innen jön a Halloween fülbemászó szintitémája is), zenei színtéren nem csak a Lussuria merít innen, ott van például az Umberto, amely szintén járt idehaza nemrég. Mindezek ellenére nem voltak irreális elvárásaim, de a Lussuria műsora így is emberes csalódás volt. Különösebb olasz horror-ízt nem fedeztem fel benne, kifejezetten ötlettelen, sőt álmosító zenét (bár inkább: nehézképkezelői munkazajt) véltem hallani.

A Lussuria és az Aluk Todolo európai turnéjának hazai állomásán (a kettő közé, intermezzóként) megkaptuk pluszba a Scivias nevű neofolk-triót. Se vokál, se dob, gitárközpontú zenét játszottak, a számok közt pedig a nagy szakállú basszeros-frontember olvasott fel spirituális-apokaliptikus szólamokat. Egészen hallgatható zenét csináltak, de bűn rosszul előadva. A gitártémákban bőven volt fantázia, ugyanakkor a zenészek olyan bizonytalanul álltak a színpadon, mintha akkor fogtak volna először hangszereket a kezükbe. Azt sem hiszem, hogy megengedhetnék maguknak, hogy olyan mély értelmű bölcsességekkel tegyék próbára a hallgatóság türelmét és nyitottságát, mint mondjuk „A sötét korban soha többé nem jön fel a nap” (vagy valami ilyesmi). Ráadásul a Lussuria után ez is roppant monoton muzsika volt, amit előző nap (azaz Pünkösd hétfőn) kibírtam volna, de mivel kedd volt, energiaitalokkal kellett mérgeznem magam az ébren maradáshoz.

Az Aluk Todolo magyarországi látogatása nem ment zökkenőmentesen: kisbuszuk lerobbant, el kellett szállítani a Trafik elől (nekünk mázli, hogy a célszalag után robbantak le). Az ’Occult Rock’ című új albumuk szerintem is remek darab a maga műfajában, a kritikákban a krautrock és a black metal zsánereket emlegetik, engem (frissebb zenei élményeim közül) a Burzum nagyjából megunhatatlan ’Belus’ albumára emlékeztetett. Belehallgattam a korábbi munkáikba is, ami alapján én is el tudom mondani, hogy a francia trió erre az albumra forrt ki, mintha mindig is erre az egy lemezre készültek volna, nem lepődnék meg, ha később sem tudnák überelni.

Nem az energiaital tehet róla, hogy az ugyancsak monoton zajzenét játszó Aluk Todolo fellépése már tökéletes koncertélmény volt számomra. Ez is hangszeres és atmoszférikus muzsika volt, de azon belül a Scivias mutatványának totális ellentéte. Remélem, a Scivias zenészei maradtak és megnézték ezt a performanszot, mert nekik is ilyesmit lenne érdemes csinálniuk. Az Aluk Todolo legénysége feljött a (díszletként csak a náluk szokásos lelógatott villanykörtét tartogató) színpadra, és se szó, se beszéd lenyomták a teljes ’Occult Rock’ albumot. Annyi szünetet sem tartottak a számok között, hogy meg lehessen tapsolni őket, de a közönség képben volt, a gig végén a zenészek megkapták az összes tapsot tömbösítve, és megérdemelten. Nem volt bullshit, csak vegytiszta zene, száz százalék művészet. Az eposzi hosszúságú album dalait nemes egyszerűséggel római számokkal sorszámozták címadás helyett, szóval nem csak verbálisan-vokálisan, de írásban sem próbálják eladni magukat, a zene beszél helyettük. Ráadásul minimalista zenéről van szó: annyit láttunk, hogy van egy dobos, egy basszeres és egy gitáros, utóbbi pedig ráérősen kipróbálja az összes effektjét. Miközben nincs olyan dal a lemezen, amit el lehetne jobban is játszani, az album egyetlen összefüggő, összetartó műalkotás, viszont a számoknak a látszat ellenére karaktere és szerepe van, az Aluk Todolo szavak nélkül mesél történetet.

A Jex Thoth-tal ellentétben ez már koncertzene volt, és előnyére vált, hogy nehezebben emészthető. Nem azt mondom, hogy vallásos, testen kívüli élményem volt vagy más tudatállapotba kerültem, de az Aluk Todolónak sikerült megteremtenie egyfajta avantgárdos lebegés-érzetet, ezzel elvarázsolva, átdimenzionálva a koncerttermet. Szívesen lelkendeznék még hosszasan e fellépésről, de nehezen találom a szavakat, inkább a mondás jut eszembe a zenéről való írásról és építészetről való táncolásról, ráadásul sokkal nehezebb a feladat, ha efféle avantgárdos és egyúttal ösztönösen zseniális zenéről van szó. Az Aluk Todolo hibátlan fellépésével kerekedett tehát tökéletessé a Subterra double feature-je (tartsák meg a jó szokásaikat!).

Szerző: Csiger Ádám

Képek: Noctophoto. További képek ITT!

Köszönet a Subterrának!