Jex Thoth: Blood Moon Rise

írta Tomka | 2013.05.18.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: I Hate

Weblap: http://www.jexthoth.net

Stílus: Pszichedelikus doom rock/metal

Származás: USA

 

Zenészek
Jex - ének, billentyű Matt Jacobs - gitár Brandon Newhouse - gitár Danny Gonzalez - basszusgitár Nick Ray Johnson - dob Vendégzenészek: Steve Moore - billentyű, szintetizátor Lori Goldston - cselló JD Guy - gitár (8. szám)
Dalcímek
1. To Bury 2. The Places You Walk 3. The Divide 4. Into a Sleep 5. And the River Ran Dry 6. Keep Your Weeds 7. Ehjä 8. The Four of Us Are Dying 9. Psyar
Értékelés

Mintha Björk LSD-t nyelt kishúga énekelne benyugtatózott Sabbath-riffekre – ilyesmi az első találkozás élménye a Jex Thoth-tal, a retro-pszichedelikus okkult rock műfaji ernyőjének takarásában felbukkant bandával. Persze, a kép ennél jóval árnyaltabb, Jessica amúgy delejező orgánuma nem bújik olyan extrém hangszegletekbe, mint az izlandi énekesnőé, a riffek pedig – hiába bukkan fel párhuzamként rendre a doom atyák neve – korántsem olyan markánsan sabbathosak. Földalatti körökben folyik ez a játék, a Iommi-féle mesterriffek „popularitásától” pár sírhellyel lejjebb – habár a ’70-es évek porhanyós, lebegős hangképe vonja bűvkörébe a dalokat, a fő csapásirány sokkal inkább az Amerikában fogant drone doom metal bandákhoz (pl. Earth), vagy a végzetmetalt mocskosabban, torzabban játszó zenekarokhoz (pl. Reverend Bizarre) áll közelebb. A ’Blood Moon Rise’-on még az a Steve Moore is beúsztat pár éteri billentyűhangot, aki az Earth ’The Bees Made Honey in the Lion's Skull’ c. lemezén is zajongott. Pályatársaiénál sokkal lassabb, megfontoltabb a Jex Thoth zenéje, amelynek talajrengető erejét eddig a mélyből felmorajló basszushangok, a beszívva ténfergő riffek és persze Jessica túlvilágról kántált, viszonylag hamar a memóriába préselődő dallamai adják. Jexékkel kapcsolatban referenciapontként szeretik még felemlegetni az Amon Düült is, és valóban: a német pszichedelikus rock kollektíva hatása sokkal kitapinthatóbb, mint mondjuk a Sabbathé – a debütlemez négyrészes Equinox Suite-ja például a ’Phallus Dei’ Freak Out Requiemét idézi.

A Jex Thoth zenéjének különösen szép vonása, hogy a sírhantmély doom-riffek mellé Jessica olyan álmodozó atmoszférát képes szőni, hogy az magához édesgetheti a karcos gitárzaj-monstrumoktól alapjáraton ódzkodó hallgatókat is. Ez a banda akkor működik igazán, ha Jex hipnotizál, de a tovalebegő hangulat kialakításában bizonyára annak a James Jackson Toth-nak is tisztes szerepe lehetett, aki anno Jex férje volt, valamint Wooden Wand néven a psych és freak folk egyik „alapcsapatát” hozta létre. A 2008-as ’Jex Thoth’ óta konkrétan az egész banda lecserélődött az énekesnő közül – de csak azért sem fogunk most névsorolást tartani, mert itt a főszereplő úgyis Jex marad. Olyannyira, hogy a debütlemezzel ellentétben most az összes számot ő jegyzi dalszerzőként, és a ’Blood Moon Rise’-on át is süt ez a személyesség.

Fülbeszökő változás, hogy a fiúk-lányok sutba dobták a biztos középtempót, és helyette belassultak. De úgy istenesen. Most nincsenek Son of Yule szintű húzások, a dalok többsége már-már funeral doomos sietséggel kapkod, amivel alapvetően nem lenne semmi problémám, hiszen a halál, a temetés, az álmodás hangulat- és dallamvilága köré elrendezett korongon ez határozottan segíti ebbe a tudatállapotba való alászállást. Viszont ezzel párhuzamosan el is felejtettek emlékezetes gitártémákat kanyarítani Jex mágikus melódiái alá – a tíz másodpercenként talán kétszer kőomlásként lezúduló gitárhangok a dalokban sokszor olyan homogén riff-közeget teremtenek, amiből nagyon hiányoznak mondjuk a The Damned and Divine féle, kérkedően fülbemászó témák.

Az egysíkú gitárjátékot leszámítva viszont nagyon üt a ’Blood Moon Rise’, a hangulatot továbbra is úgy kell vágni, mint füstöt a virággyermekek babazsúrján. A ritmikus, menetelős dobolásra felénekelt To Bury rögtön olyan gyászmisét kanyarint nyitányként a lemez elejére, hogy attól bizonyára minden melankolikus doom-rajongónak fülig szalad a mosolya. Jex most sem fukarkodik borult, de melódiadús vokáljaival, az akár a debütlemezre is illő The Places You Walk vagy a kábítóan pszichedelikus hangok hátán úszó s a Sabbath Assembly perfekt 'Restored To One'-jának dallamait idéző Keep Your Weeds rögtön a fülbe ülteti a lényeget. A The Divide ugyan erős ecsetvonásokkal és idegőrlő lassúsággal festi meg a gyász és az elmúlás nyomasztó atmoszféráját, de sokadik hallgatásra már kissé kifullad a dal, ahogy az Into the Sleep minimáldoomja is. A lemez második fele viszont megint nagyon izmos, a The Four of Us Are Dying olyan komorsággal sújt le, amit csak a két 8 perces eposz, az Ehjä és a Psyar tud tetézni. A Psyar konkrétan zseniális, ezen a hangzását is jó érzéssel bővíti a zenekar, cselló, csörgődob és a ’70-es éveket feltámasztó balladai felütéssel indul, és egy többperces, füstös gitárszólóval végződik. A ’Blood Moon Rise’-on több az elrévedő légiesség, mint a szorosra markolt riff, úgyhogy nagyon jól jön a végén egy kis hagyományos gitáros villantás, ami még így is inkább a feelingre, mint a hangjegy-halmozásra koncentrált.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások