Sinner: Mask Of Sanity

Matt Sinner a németek egyik veteránja évtizedek óta gyártja nem különösen kiugró, de megbí­zható szí­nvonalú lemezeit. Tőle aztán jöhetett grunge, punk, hardcore, metalcore hullám, ő megmaradt annál a nyolcvanas évekbeli dallamos stí­lusnál, mely valószí­nűleg zenei szocializációjának első állomásaként a legnagyobb hatást tette az ifjú Matt muzikális világára.

Emellett azonban érdekességképpen néha megfordul egy -egy olyan lemez munkálatainál is, melyek viszonylag távol esnek ettől a zenei közegtől - Kovenant - és szinte minden olyan tribute albumon is megtalálhatjuk a közreműködők közt a nevét, mely a "nagy klasszikus öregek" emlékére készültek.

Sinner mostanában érdekes módon nem is saját csapatával, hanem az eleinte Judas klónnak induló, ám az utóbbi albumával már egy "independent" heavy metalban utazó Primal Fear nevű zenei rakétával ért el nagyobb sikereket, melyhez természetesen a jó dalok mellett hozzájárult a sikoly királyok kaméleona, Ralf "Kigyúrt" Scheeper erőtől duzzadó énekesi teljesí­tménye is. Talán ez az a pont, amely nem igazán engedi kilökni Sinnert a középmezőnyből: hangja kissé jellegtelen ehhez a stí­lushoz, melyhez egy jó énekes bajnokságot, érő gólokat tudna rúgni.

Az új album már az MTM Music égisze alatt készült, méghozzá egy új gitárossal, a fiatal, de tehetséges Christof Leim -el, sőt, az ex primal fear dobos, Klaus Sperling is teljes értékű tagként tudott belefolyni a dalszerzésbe.

Ahogy hallgatom a lemezt, feltűnik, hogy a legutóbbi Primal Fear album témáiban mennyire benne lehetett Sinner keze: a The Sign , és a No Return dallammenetei ugyanazokat az érzéseket közvetí­tik, mint az emlí­tett lemez cí­madó dala. Ezzel együtt azonban az összehasonlí­táskor derül ki, mennyit dobhatna ezeken az egyébként igen jó dalokon egy karakteresebb énekes, mí­g Scheeper ezeket a tradí­cionális témákat élvezhetővé tudta bontani, addig itt csak némi hiányérzetet generáló deja vu érzést okoznak.

Az elkészült alkotások nem hoznak különösebb meglepetést, talán csak a dallamok lettek jobban eltalálva, - a Diary Of Evil nagy sláger lehetne - első hallgatásra is élvezhetővé téve az albumot, valahol a heavy rock és a metal mezsgyéjén egyensúlyozva. A keményebb számok a nyolcvanas évekbeli Judast idézik - Last Man Standing, Thunder Roar, ám a szerzemények többsége némi németes sarkossággal ellátott, huszonöt évvel ezelőtti amerikai metal lenyomatai, a Black c. dalt bármely korabeli floridai csapat elénekelhette volna - persze jóval több feelinggel. Többek között épen ez is a bajom a dalokkal: túl kiszámí­thatóak, slágerességük mellett semmi izgalmat nem hoznak. A gitárszólók jók, ám a kissé aví­tt hangzás elveszi azok erejét, pedig a potenciál meg lenne hozzá - hiába, 2006 -ot í­runk, amikor egy hard rock albumnak is kötelezően meg kell dörrennie.