Buckcherry: Confessions
írta Hard Rock Magazin | 2013.05.03.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mostanában nem történik világmegváltás a rock n’ roll háza táján, a gitárosok is csak az ezredfordulóig fejlődtek, onnan kezdve már csak felejtenek. Néhány aprócska banda hordoz még némi esszenciát a történelem előtti időkből, éppen ezért most a Los Angeles-i Buckcherry legújabb nagylemeze, a ’Confessions’ címet viselő anyag került terítékre. A cím könnyedebb fordításban „Vallomás”, kissé ridegebben „Gyónás”, ami azért érdekes, mert ilyen címmel olyan művészek dobálóznak, akik megették a kenyerük javát. A Buckcherry esetében erről nem beszélhetünk, pláne, hogy a szövegeket jegyző Josh Todd 43 éves, ami talán egy bányász életében számítana soknak, tekintve, hogy Ozzy is él és virul…
A banda 1995-ben alakult, majd három éves kihagyás után 2005-ben kezdtek ismét közösen munkálkodni. Ez azért érdekes, mert jómagam is akkoriban figyeltem fel rájuk, többek között azért, mert a zenéjük érdekes színeit hordozta a rock n’ roll palettájának. Nem mondanám korszakalkotónak, hiszen ha úgy vesszük egy 1995-ben alakult banda éppen lekéste a korszakváltást, de ha a dolog mértani közepét nézem, akkor jobban hozták a lényeget, mint a klón-bandák többsége. A srácok neve Slash önéletrajzi könyvében is felmerül, ami nem véletlen, hiszen az énekes Josh Todd potenciális jelölt volt a később megalakuló Velvet Revolver énekesi posztjára. Hogy aztán miért is nem lett végül a VR énekese, arra némileg ez a lemez is választ ad.
A borítót nézve egy klasszikus Cortez-keresztet láthatunk, amit tetoválások ezrei csépeltek péppé a ’80-as években. Akkor még rózsák fonták körül, vagy éppen a jó öreg „patika-kígyó”, amit a borító tervezője most stílusosan hetes számra cserélt. Hogy miért éppen a hetes, azon nem kellett sokat gondolkodnom, hiszen ha már gyónás, akkor nyilván a hét főbűnre gondolt, de hogy miért kell erőltetni ezt a szájbarágós eredetiséget, arra nem sikerült rájönnöm. A rock n’ roll „glames” szegmense mindig egy kicsit a bőségzavarról szólt, de ez a lemez nem az a műfaj, szóval a legjobb magyarázatom a banda védelmében az, hogy amíg ők zenéltek, a menedzsment intézte a borítóterveket, ők pedig szeretnek költséghatékonyak lenni. (Mondjuk ebből a szempontból a Beatles ’White’ albuma verhetetlenül viszi a prímet.) A lemez tehát esztétikailag nem segíti a birtoklás vágyát és örömét – burkoltan ösztönözve ezzel a letöltési ingereket –, azonban előrebocsátom: nem egy alapműről beszélünk, szóval tényleg elég egy zsírkréta rajz is ahhoz, hogy az iTunes-on elkülönüljön a többitől.
Apropó elkülönülés… Ez a szó többször is megfordult a fejemben a lemez hallgatása során. Számtalanszor éreztem már bizonyos bandáknál, hogy remek zenei megoldások háttérbe szorulnak, vagy egy jól előkészített refrén mégsem hozza a hozzá fűzött reményeket. Ilyenkor az ember eleinte elkezdi feltekerni a hangerőt, aztán elkezd babrálni az equalizerrel, majd átugrik a következő trackre, hogy „na majd most”, végül kétségbeesetten tapasztalja, hogy 2 perc alatt végigment a lemezen. Nincs feltöltődés, nincs katarzis, csak értetlen tekintet és hiányérzet. Ilyenkor a legkönnyebb rávágni, hogy „szar a lemez”, pedig sokszor az ötletes és értékes témák annak a bizonyos soha nem látott producernek a rostáján akadnak fenn és az ő ízlésének esnek áldozatul. A Buckcherry esetében ez éppen annyira igaz, mint amennyire nem.
A lemezen bőven akadnak jól kitalált riffek, meglepő megoldások, azonban ezeket sokszor zavaros sikálás tagolja, amiben a két önálló gitárból hirtelen egy lesz… az is Kurt Cobain kezében. Néha baromi ötletesen építenek fel egy témát, aztán egy huszárvágással átmennek valami totál másba, ami végül már csak a bevezető árnyékában bír létezni. A lemez hallgatása közben végig ott volt bennem egy „majdnem, de mégsem” érzés, és nem tudtam eldönteni, hogy sietniük kellett, vagy tényleg a produceri egyeduralom torzított az összképen. Mondom mindezt azért, mert hallottam már egységesebb Buckcherry lemezt, ahol a dalok szépen simultak egymásba. Mindig történt valami érdekes, ami sajátos ívet adott az egésznek. Itt inkább hangulatok vannak, amiket betudhatunk a „meggyónandó bűnök” sokféleségének… viszont cserébe lépkednünk kell a trackek között az éppen aktuális kedvünknek megfelelően.
Nem megyek végig egyesével a dalokon, legyen elég annyi, hogy a lemez ígéretes konkrétsággal alapoz. Nincs lacafacázás – azonnal a képünkbe kapjuk a rock n’ roll esszenciát. Azt a fesztiválhangulatot, amikor a színpadra álló banda nem babrál intróval, csak kilép a deszkákra, és durr bele. Tökéletes választás a kezdőszám, de a számomra legmegkapóbb dal történetesen a Wrath címet viselő második. (Még a lemez végén is ez a téma maradt a fejemben.) A verzében lévő alattomos feszültséget jól oldja a refrén, amolyan Aerosmith-es recept szerint készült. A dal közepén viszont nem nagyon éreztem indokoltnak az átmeneti napsütéses-vidámkodós betétet. Egy remek példa arra, amikor egy témába bele van tuszkolva a „történés”, ami egy jól kitalált gitárszólóval tökéletesen helyettesíthető lett volna. Sajnos ezt a poént a srácok többször is elsütik és egyre kevésbé mókás. Ha valahol van is gitárszóló, akkor az is kicsit kötelező jellegű – semmi emlékezetes futam –, ráadásul a panorámázás számtalan alkalommal megfojtja az erőteljes hangzást és az egyébként ötletesebb részeket. (Nem tehetek róla, folyamatosan a kidolgozatlan sietséget érzem.)
Említettem Slash-t és a Velvet Revolvert. Az ott eltöltött idő kétségtelenül nyomot hagyott ezen a lemezen is (egyébként szinte minden dalhoz ösztönösen társítható egy-egy karakteres előadó – érezhető, hogy a srácok milyen zenéből táplálkoznak). Szóval, Slash azt mondta, hogy a Velvet dalok írásakor minden rendben ment, de amikor visszahallgatták a felvételeket, az egész fátyolosnak és erőtlennek tűnt. Többszöri meghallgatás után jöttek rá, hogy Josh hangja nem szól át a zenén. Pontosan ezt hallottam korábban is a Buckcherry lemezeken! Hiányzik az a bizonyos „dög” az énekhangból. Nem véletlen, hogy az egyetlen közeg, amiben Josh működni képes, az az akusztikus gitár alapú ballada, a Dreamin’ of You. Annyi trükköt bevetettek a korábbi lemezekhez képest, hogy több sávot pakoltak egymásra és szinte folyamatosan oktáv-ének szól, ami kétségtelenül javít valamit a hang vastagságán, de hosszú távon plasztikussá is teszi az egészet. Pláne Josh szűkös hangterjedelmében. Ha kiabálni kéne, ott már elvész az erdőben…
Sajnos Josh-sal szemben fakad némi ellenérzésem a kísérteties Vastag Csaba tónusa miatt is, ami számtalan alkalommal a megtévesztésig hasonlít (persze Csaba hangja Josh-éra). Lehet szeretni vagy nem szeretni, de amíg Rod Jacksonok is rohangálnak a palettán, addig nagyon magasan van a léc.
Legutóbbi hozzászólások