Vagány dolog a rockzene: Interjú a Road zenekarral

Március 8-án jelent meg a Road ’Tegyük fel…’ címre keresztelt vadonatúj albuma, amely már a megjelenése napján aranylemez lett. Ennek kapcsán beszélgettünk Kádár Imre gitárossal dalszerzésről, sikerekről, jövőképről…

Hard Rock Magazin: Március 8-án jelent meg a hatodik nagylemezetek, a ’Tegyük fel…’. Hogy érzitek, feltettétek az i-re azt a bizonyos pontot ezzel az albummal?

Kádár Imre: Igen. (nevet) Legalábbis a jelenlegi i betűnkre biztosan.

HRM: Ezúttal a felvételek előtt külön feldemóztátok, majd visszahallgattátok a dalokat. Mennyiben hozott változásokat a végeredményben ez a munkamódszer?

Imi: Nagyon hasznos dolognak tartjuk. Amikor próbaszinten elkészülnek a dalok, hajlamos mindenki a saját hangszerére kiélezve hallani, hallgatni a végeredményt. A demózáskor egy csomó dolog kiderül. Itt már majdnem készek a dalok és egyszerűbb kideríteni, megoldani a korábban kérdéses dolgokat.

HRM: Miért Varga Zoli volt az ideális producer a ’Tegyük fel…’-hez; mit adott hozzá a szakértelme a lemezhez?

Imi: Az előző két lemeznél már bizonyította a Zoli, hogy számunkra Ő a megfelelő ember. Zeneileg és emberileg is jól tudunk együttműködni. A szakmai segítségen kívül azt is fontosnak tartjuk, hogy ne munkaként, hanem szórakozásként éljük meg a stúdiózást is és erre jelenleg az SSR és Varga Zoli a legmegfelelőbbek.

HRM: Neked melyik dal a személyes kedvenced az új lemezről, és miért?

Imi: Talán a „Helyetted pengékkel”. Egy komplex lendületes, húzós nóta, amiben minden megvan, ami kell. Persze ez szubjektív. A többit is imádom, de ha választani kell egyet, akkor legyen ez.

HRM: Erre a lemezre is született egy zeneileg súlyos dal, ami mondanivalójában komoly témákat boncolgat. Mesélnél róla, hogyan öltött végleges formát A hatodik? Honnan jött az ötlet, hogy híradórészleteket illesszetek a középrészhez?

Imi: Anélkül, hogy konkrét történeteket boncolgatnánk, általánosságban szerintem mindenki találkozott olyan esettel, balesettel, amikor maga is feltette a dalban legtöbbször elhangzó kérdést. A híradós részek pedig nem csak arra hivatottak, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, miről is szól a dal, hanem szerintünk így sokkal komplexebb, kerekebb az egész.

HRM: Szinte minden albumotokon található egy-egy „részeg ének”. Ezek a dalok – pl. a mostanin a Kicsit könnyebb – mennyire táplálkoznak saját élményekből? Gyakran rúgtok ki a hámból? Van valami vicces történetetek ezzel kapcsolatban?

Imi: Várjál, nem erről volt szó, ez 3 kérdés egyben. Erre sajnos így nem tudok válaszolni. (nevet) Szóval… Igen, gyakran rúgunk ki a hámból. (nevet) És csak saját élményekből táplálkozunk. A máséból nem lenne érdekes és őszinte. Ja és az egész, amit csinálunk egy nagy, vicces történet, amit néha megszakítunk kisebb, komolyabb munkákkal.

HRM: „Kaptam már eleget a sorstól”, szól a Világcsavargó egyik sora. Mi volt a legnagyobb „pofon”, amit a Road zenekar kapcsán kaptatok?

Imi: Olyan szépen megírta Máté ezeket a sorokat, nem rontanám el azzal, hogy elkezdem magyarázni. (nevet) A dal egyébként inkább egy egyszemélyes történet, amivel talán nem csak mi, hanem sokan mások is tudnak azonosulni.

HRM: Ha negatív véleménnyel találkoztok – akár neten, akár személyesen – a Road kapcsán, arra hogyan szoktatok reagálni? Mennyire veszitek figyelembe a kritikákat?

Imi: A negatív vélemények többsége nem építő jellegű, inkább a szerző személyes keserűségét, sikertelenségét tükrözi, amit nem kell komolyan vennünk. A kritikákat viszont, amik a zenekar előrelépését segítik, szívesen vesszük és igyekszünk megfogadni.

HRM: Az új lemezetek is igencsak „nyomott” áron, mindössze 990 Ft-ért volt beszerezhető a zenekartól. Ilyen áron is lehet pénzügyileg (is) sikeres albumot kihozni?

Imi: Sosem az volt a legfőbb szempont, hogy pénzügyileg legyen sikeres egy lemez, hanem inkább, hogy minél több emberhez eljusson. Ebben mondjuk sokat segített az Internet. (nevet) Ezzel az árral azt hiszem sikerült belőni azt a lélektani határt, aminél sok ember inkább a lemezvásárlás mellett dönt. Átlépve az aranylemezes határt, ez be is igazolódott.

HRM: Az alacsony árat azért tartjátok fontosnak, hogy megőrizzétek a CD-vásárlás kultúráját?

Imi: Azt hiszem, mi kevesek vagyunk ehhez. A morális kérdéseken kívül a rohamosan fejlődő technika is afelé mutat, hogy a CD-nek nincs nagy jövője, de ez megint csak nem általunk fog megoldódni. Igyekszünk majd mindig az aktuális technikai követelményeknek megfelelően eljutni a rajongókhoz, de a CD fizikális jelenlétéről nem szívesen mondanánk le.

HRM: Te magad vásárolsz még CD-ket? Mi volt az a 3 CD, amit legutoljára megvettél?

Imi: Szerintem még a mi generációnkban találni olyanokat, akik morális okokból fakadóan, az előadó iránt érzett tiszteletből vásárol CD-t. Én is ide tartozom. Utolsó 3 CD: Neck Sprain ’Heavyweight’, Watch My Dying ’Moebius’, Isten Háta Mögött ’Ĺ°’.

HRM: Relatíve gyorsan futottatok be Magyarországon. Ti sikertörténetként éltétek meg a Road eddigi karrierjét?

Imi: Ezt jó hallani, hogy befutottunk, szólok a többieknek is. (nevet) Egyébként tényleg relatív a „gyorsan” kifejezés… Ha azt nézzük, hogy 2004-ben kezdtük bekerülni a zenei köztudatba, akkor talán gyorsnak mondható a jelenlegi szint elérése. Ha úgy nézzük, hogy 1994-ben kezdtünk el különböző formációkban zenélgetni, akkor már nem olyan gyors. Úgy gondolom, minden a megfelelő időben történt.

HRM: Szerintetek mi a zenekar népszerűségének a titka?

Imi: Talán az, hogy a rajongóink értenek minket. Működik a kommunikáció oda-vissza és érzik azt, hogy őszintén jön belőlünk minden.

HRM: Melyik a kedvenc Road-lemezetek és miért?

Imi: Mindig az aktuális a kedvenc. Majd ha lesz még egy pár, talán könnyebb lesz erre válaszolni. Vagy nehezebb. (nevet)

HRM: Melyik a legsikeresebb Road-lemez (albumeladás/fogadtatás szempontjából)?

Imi: Mivel a népszerűség egyenesen arányos (jó esetben) az idő múlásával is, így itt is a legutóbbi –’Tegyük fel…’ – lemez a legsikeresebb.

HRM: Mi ösztönzött titeket anno arra, hogy zenekart alapítsatok?

Imi: Nem volt kedvünk kukoricát kapálni, meg málnát szedni. Meg amúgy is olyan vagány dolognak tűnt 16 évesen az egész. Aztán mint kiderült, tényleg vagány dolog. (nevet)

HRM: Kik voltak azok a zenészek/zenekarok, akik megmutatták Nektek, hogy milyen vagány dolog is ez a rockzenekarosdi? (nevet)

Imi: A zenekaron belül is sok a kedvenc, mindenkinek más. Vannak persze közös példaképek is, de más értékrendek léteztek 20 éve és más ma. ’94-ben annak is örültünk, ha pár deszka volt a talpunk alatt és 20 centivel magasabban álltunk, mint a közönség. Akkoriban mindenkire tátott szájjal bámultunk, akinek lemeze volt és jó hangszerei. Ma már, hogy egyes fesztiválokon felléphettünk a Motörhead, Machine Head, Fear Factory stb. társaságában, betekintést nyerhettünk a kulisszák mögé és igazán ezekből tudunk meríteni. Bár igazából nem kell messzire mennünk. A Tankcsapda szerintem az a zenekar, aki akkor is és ma is példát tud mutatni, mind a technikai személyzet, mind a zenekartagok részéről.

HRM: Milyen a kapcsolatotok a rajongókkal? El lehet kapni titeket koncert után sörözni?

Imi: Sörözni? Bármikor. (nevet) Koncert után jellemzően, a koncerten szerzett energiával újratöltve kiugrunk a mörcspultba (pulcsi, póló, cd, bögre…) és igyekszünk találkozni azzal, aki szeretne egy aláírást, vagy fotót. Fontosnak tartjuk, hogy ne csak egy poszteren és színpadon látható zenekar legyünk, hanem személyesen is találkozzunk a rajongókkal.

HRM: Hogyan képzeled el a 10 évvel későbbi önmagatokat? Reményeid szerint hol fog tartani 2023-ban a Road?

Imi: Reméljük, életben leszünk még. Bár a pálinka tartósít, így biztosan. (nevet) Ha ezt a – felfelé görbülő – vonalat folytatjuk, amit pár éve elkezdtünk, akkor reményeim szerint pont ott, ahol ez a vonal akkor tartani fog. (nevet)

Készítette: Tomka, Ivetka