Eternal Tears of Sorrow: Saivon Lapsi

Az Eternal Tears of Sorrow sosem örvendett túl nagy népszerűségnek hazánkban, ám engem könnyedén megvettek a 2006-os ’Before the Bleeding Sun’ c. albumukkal. A 2009-es ’Dark Waters’ már nem tetszett annyira, aztán négy év után megérkezett a hetedik sorlemez, a ’Saivon Lapsi’... A zenekar stílusismertetője a „melodikus death metal”, ám a halálmetálra jórészt csak a hörgés utal, egy-két zúzósabb dalrészlet mellett.  Leginkább egyszerű melodikus vagy szimfonikus metalként lehetne jellemezni őket, zenéjük az Amorphisra hajaz, főleg a líraibb vagy középtempósabb dalok esetén, de a Nightwish ’Lappi’ ciklusának dallamvilágát is felismerni véltem itt-ott. Eddigi legerősebb ütőkártyájuknak kétségkívül a hangulatteremtés számított, a menetelős riffek hátterében megbújó női kórusok vagy a gótikába hajló billentyűfutamaik a modern világból mitológiai messzeségekbe varázsoltak. Ezt a képességüket sajnos némiképp elvesztették új anyagukkal...

Valóban a melodikusság dominál az egész lemezen, profi zeneszerzői képességekkel rendelkeznek a srácok. Szerencsére a hangszeres tudásukat is megcsillogtatják, szinte minden dalban elrejtenek egy-egy gitárszólót, sőt, még billentyűszólóval is találkozhatunk. Érdekes, hogy a lágyabb, ambientes intró után két bodomos, zúzós tételt kapunk (ezek nem is tetszettek annyira, nem olyan kiemelkedőek, mint az epikusabb alkotásaik), majd az album előrehaladtával a tempó lassacskán elcsitul, és a nyugalom a Sound of Silence balladájában tetőzik, aztán kifárad, nem is igazán lépi túl a középtempót.

A kedvenceim közé sorolnám a Dance of Decembert, már-már filmzenébe illő kórusokkal és szimfonikusokkal támogatott átvezetője miatt. A gitártémák, a refrén mögött pötyögő zongora itt is egyértelműen az Amorphis hangulatát varázsolja elő. A korábban már említett balladában női ének is megszólal, a dallamok nem teljesen ismeretlenek, mégis fülbemászó, az album egyik legjobb alkotása. Itt mutatkozik meg a ’Saivon Lapsi’ kétpólusú volta: a hangulatteremtés mellett képes a legnagyobb mértékű illúziórombolásra is, a meseszép Sound of Silence-et elektronikus zene beütésű billentyűk követik, amik egy gyenge középszerű dalba vezetnek.

A lemez innentől kezd elfáradni, egy-két mozzanatot kivéve unalomba torkollnak a dalok. A tisztább énekes dalrészletek nem tetszettek, a dallamokat nem éreztem ideillőnek, popularitást és túlzott egyszerűséget tükröztek és kilógtak a komorabb témák sorából. Az album mesterműve egyértelműen a záró tétel, a címadó Angelheart, Ravenheart (Act III: Saivon lapsi). Sötét riffjeihez nagyszerűen passzol a verselős, finn nyelvű hörgés, ami aztán nagyívű billentyűtémában oldódik fel. Méltó utódja ez a ciklus korábbi lemezeken szereplő dalainak.