Space Odyssey: Tears Of The Sun (2006)

írta garael | 2006.11.09.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Regain

Weblap: www.anderssonmusic.com

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A progresszí­v neoklasszikus metal - jóllehet a stí­lus neve feltételez némi művészi szabadságot - alkotói sztráda helyett sajnos igencsak szűk útnak bizonyult, melynek forgalmát már rég lefoglalták a stí­lus alapí­tói, Blackmore és Malmsteen, illetve a Symphony-X - Mark Boals ( Ring of Fire) kettős. Általában adva van ugye egy hangszerakrobata, ki a Shaolin szerzetesek virtuóz koreográfiájával - ám annak megkérdőjelezett gyakorlati hasznával - zenei nyelven élvezhetőséggel - zúdí­tja ránk ötletkavalkádját, olyan bokszmeccs résztvevőivé avatva a hallgatót, azaz minket , melyben csak kapkodjuk a fejünket a pofonzáporban, és mire éreznénk a nagy csapottat, már ki is vagyunk ütve. Mellette ringsegédként ténykedik a nagybetűs "ÉNEKES", ki a csillagokat leénekelve az égről gyakran a sztratoszféráig nyúló hangjával interpretálja a klasszicista , ám inkább gyakran barokkos túldí­szí­tettségű dallamokat, melyek úgy telepednek rá a komolyzenei ihletésű, túlburjánzó gitárfutamokra, mint kotlós a csibéire. A képlet egyszerű: a dalokban eljátszzák az összes létező hangot, azok összes permutációjával, variációjával, az igazi alkotói szabadságot némi "matekos" skatulyába szorí­tva. Richard Andersson a Space Odyssey egyszemélyes ura ugyanolyan "elvetemült fickó", mint egy más szí­ntéren az itáliai csődör, izé trubadúr-lovag, Luca Turilli, ugyanis mindkét úriember két, azonos stí­lusban nyomuló bandát "üzemeltet". Jómagam igazából eddig még nem tudtam rájönni, mi a különbség a Time Requiem és az űrodesszia között (ráadásul mindekettő névnek köze van némileg a sci-fi-hez), ám most....most talán az Odyssey világa kicsit másra sikeredett, mint a testvércsapat legutóbbi munkája. Mégis, miben áll ez a változás? Először is más az énekes, a csodatorok, neo-Dio féle hanggal rendelkező Nils Patrik Johansson nem tudta vállalni a felvételeket - akadt elég dolga az Astral Doors-al és a Wuthering Heights-el - , í­gy egy svéd dalnok a prog. metalt játszó Andromeda-tól libbent át Andersson mesterhez, s úgy gondolom, ez a választás megadta azt az új irányvonalat, amely által némileg letértek a neoklasszicista útról. Ha a korábbi albumoknál azt mondták, hogy Dio is ilyen zenét csinált volna, ha összeáll Malmsteen-el ( milyen hülye szöveg ), akkor a mostanira aztán tényleg azt lehet mondani: a Tony Martin féle Black Sabbath billentyűvirga sztintissel, és némileg klasszikusabb gitárossal. David Fremberg hangjában ott ragyog Tony Martin monumentalitása, és Coverdale mester rekedt erotikája, a felcsendülő dalok riffjeiben és verzéiben pedig - néha már lopkovárivá érve - az újkori Black Sabbath epikus ütemei és dallamai. Elég csak meghallgatni rögtön a második szám refrénjét - melyet egy Dream Theater szerű kezdőriff vezet fel- nincs az a BS fanatikus, aki ne tudná a dallamra ráénekelni az adott Martin slágert ( nekem sajnos nem jut eszembe a cí­me), vagy a Dark Wings Of universe az I Witnessre hajazó verzéjét, nem beszélve a The Northern Silence tipikus doomos riffjeiről, melyre fülledt páraként borul rá a téma epikus kibontottsága. A neoklasszikus jelleg ebből következően igencsak háttérbe szorult, és gyakoriak a hard rockos, lazább témák is, mint például a metalba oltott blues alapvetés, a Miracles Of Daylight, de találunk olyan modern, szinte Megadeth-esen "köpködő" riffeléssel felvezetett AOR-os dalt is, mint a Killing The Myth. A lágyabb dallamok ellenére azonban a Black Sabbath témáknak, és az olyan dögös riffeknek, mint amilyen a Tears Of The Sun. c. dalban dübörög, az albumnak jó kis súlya van: igazi heavy metal, elvadult zenei balett és kétlábdobos Norbi step nélkül is.

Pontszám: 9