Királynő vs. Herceg: Doro, Jorn, Seven - Club 202, 2012.12.02.

Mint azt beszámolónk címéből is láthatjátok, nemrégiben igazán előkelő titulusokkal ellátott fellépők álltak a Club 202 színpadán. Itt járt ugyanis a hard rock hercege, Jorn Lande, és az egyszerűen csak metal királynőként emlegetett Doro Pesch. A fémzene neves és „nemes” képviselőinek küzdelméhez adottak voltak a korrekt játékszabályok, azonban küzdelmük végeredménye mégsem bizonyult kiegyenlítettnek. Míg egyikük szólóestje egyszerre volt briliáns és felemelő, addig másikuk szereplése sokkal inkább elgondolkodtató… Hogy melyik megjegyzés kihez tartozik, maradjon egyelőre titok (aki jelen volt e vasárnap estén, alighanem úgyis tudhatja…), már csak azért is, mert ugyebár a várva várt főattrakciókhoz némi bemelegítés is dukált.

Amikor jobbnál jobb előadók érkeznek hozzánk, hajlamos megfeledkezni az ember az előzenekarokról. Még akkor is, ha olvas róla, akkor is, ha tudja, hogy valakinek nyitnia kell a show-t. Ebből a valakiből ráadásul valakik lettek, ugyanis az estének a norvég progresszív power banda, a Teodor Tuff kezdett neki. Sajnos nem értem oda a nyitásra, végig az kavargott a fejemben, hogy hétkor, elsőként nyit majd a Seven, így nagyjából az utolsó dal utolsó taktusai alatt léptem be a terembe, amit a biztonsági őrök kutató kezei között csíptem el. Kár, mert ’Soliloquy’ című albumuk kellemes hallgatnivaló volt, és nem biztos, hogy a közeljövőben lesz lehetőség látni őket.

Maradt hát a cseh Seven, akikből nekem eddig annyi maradt meg korábban, hogy szinte minden albumukba belecsempészik a seven szót. Ez persze annyira nem igaz, hogy legfrissebb, de azért már nem éppen ropogós anyaguk ’Freedom Call’ címen jelent meg a Nuclear Blast gondozásában. A csehek zenéje az UDO, Rage, Brainstorm vonalon mozog (ha nem tudom, hogy hova valósiak, akkor németeknek hiszem őket), s a közönséget elnézve meg is adták az alaphangulatot az estének. Nálam valamiért nem találtak célba, sőt, két hű olvasónk is méltatlanul csóválta a fejét a produkció láttán, vagy inkább hallatán.

Pedig Sevenék mindent megtettek, hogy mást ne mondjak, előbb Tomáš Kuchta basszeros kezdett el egy csavarbehajtóval pengetni, majd az énekes, Lukáš PísaĹ™ík vette át tőle a szerszámot, és azzal hadonászva énekelt tovább. Lelkesen, csatába hívó jelszavakkal konferált és hergelte a nem túl népes közönséget, miközben tökéletesen ejtette ki fővárosunkat is, így csak sikerült szereznie egy pluszpontot. De tulajdonképpen a hangjával sem volt gond, a baj inkább az volt, hogy a melódiák elszálltak mellettem, nem találtam egy kiemelkedő dalt sem. A programba illesztett instrumentális blokk pedig egyszerűn kínzó volt számomra. Nem néztem az órám, de talán 45 percet kaptak, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudták bemelegíteni a Jornra, majd Doróra váró közönséget.

Jómagam egyértelműen a norvég „herceget”, vagyis Jorn „The Duke” Landét vártam a legjobban, azon egyszerű okoknál fogva, hogy A legjobb énekesnek tartom (azaz nem is tartom, hanem ő A legjobb, és kész), ráadásul még sohasem láttam élőben. Volt hát mit bepótolni, s bevallom, rég éreztem magam ilyen izgatottnak egy koncert előtt. Azt már a színpadképből sejteni lehetett, hogy robbanni nem fognak a deszkák, ugyanis mind a Sevennek, mind Jornéknak csupán egy térfél jutott, Doro dobcucca szentül és sérthetetlenül magasodott a Jorn-molinó mögött.

Másfél órát lehetett prognosztizálni, valamint azt, hogy az új album, a ’Bring Heavy Rock to the Land’ dalai kerülnek terítékre – ehhez képest a ’Spirit Black’-es Road of the Cross nyitotta a programot. Kezdtem is érezni, ahogy a vér hűlni kezd ereimben, Jorn szerintem elképesztően énekelt egész este (persze volt, hogy néhol „csalt”). Erre az elképesztő jelenségre persze Mike kollégám is „figyelmeztetett” a koncert előtt, a többieknek pedig meg is jegyeztem, hogy én akkor is tátott szájjal állnék, ha Lande barátunk mindössze valami norvég népmesét olvasna fel. Persze egy show nem csak abból áll, hogy egy űrénekes elhelyezkedik a színpad közepén, és magányos harcosként egymaga próbálja meg elvinni a bulit, főleg nem akkor, ha maga Jorn is kissé enerváltnak tűnt. Ráadásul a szólómunkássága amúgy sem felejthetetlen, de a norvég népmesés eszmefuttatás után ebbe a részbe nincs pofám belekötni. Az viszont tény, hogy felette is már járkál az idő, s egyre növekvő homlokát ugyan nem követi egyenes arányosban hangjának csorbulása, de szó mi szó, egy fáradt, lassan mozgó Jorn Landét láttam, aki felvezető szövegeivel sem sziporkázott. Két dal között jó esetben a soron következő címét kaptuk, néha kis gondolkodás után az album címe is előkerült. Persze én sem szeretem, ha valaki „eldumálja” a bulit, de azért ennél kicsit többre számítottam.

Két dal után alább is hagyott a lelkesedésem, egészen addig, amíg elő nem került a Masterplan Time to be Kingje, illetve a ’Lonely Are the Brave’ duplája, a Man of the Dark és a The Inner Road, nagyjából a műsor közepe tájékán. A pókmozgású Lande zenekara számomra teljesen megbújt a háttérben (cowboy-kalap és napszemüveg ide vagy oda), egyedül Willy Bendiksen dobos keltette fel a figyelmemet, aki még egy „elmegy”-szintű dobszólót is prezentált a még mindig csak szellősen álldogáló közönségnek. Mondjuk, a nézőszámokon már nem csodálom, hisz’ van buli bőven, szelektálni kell, egyrészt időhiány, másrészt pénztárca szűke miatt is. A koncert végére én is előrefurakodtam – nehéz dolgom az előbb felvázolt okok miatt ugyebár nem volt (na jó, azért nem voltunk ám olyan kevesen, de én egy kicsit többre számítottam). A buli mindenhol jól szólt, emiatt le a kalappal, kár, hogy a zenekarból áradó energia sok fejet nem tépett le. Minden esetre a zárás nagyon jól sikerült, ismét két ’Lonely’-s dal került elő a ráadásban, a címadó, és persze a War of the World, amely során a közönség is meg lett énekeltetve (nehogy Mr. Lande tényleg egyedül vigye el az estét). A végén egy számomra kicsit mókás, véget nem érő pacsiáradat is belefért a norvég énekestől, aki úgy gondolom, hogy jó érzéssel távozott tőlünk. Azt mindenesetre nagyon bánom, hogy a Masterplannel még nem sikerült elcsípnem, és a jelek szerint erre már nem is lesz lehetőségem. Bár ki tudja, egyszer már visszatért…

Összességében nem csalódtam, elsőre hallásra bőven elég volt Jorn hangja is, de gyanítom, hogy másodszorra, harmadszorra ez a produkció már kicsit kevés lenne – mint ahogy a többiek, akik már többedszerre látták a derék norvégot, ezt sommásan meg is állapították. A megoldás egyszerűnek tűnik: kéne Jornnak pár remek zenész, akik bombaslágereket írnak neki, ő pedig hangjával learatja a babérokat. Alighanem akkor mindenki elégedett lenne, kérdés, hogy Lande pontosan mit akar a jövőben. Sebaj, mély tisztelőjeként én továbbra is tartom magam: Bring heavy rock to the Land(e)!

Szerző: Jocke

Setlist:

Road of the Cross / Shadow People / Below / World Gone Mad / Bring Heavy Rock to the Land / Time to be King / Man of the Dark / The Inner Road / A Thousand Cuts / Dobszóló / Tungur Knivur / Gitárszóló / Blacksong / We Brought the Angels Down / I Came to Rock /// Lonely Are the Brave / War of the World

Már elmúlt tíz óra, a klubban töltött idő nagy része lejárt, ám mi mégis joggal érezhettük úgy, hogy valami még várat magára. Aztán egyszer csak a Club 202 beltere elsötétült, és rövid intrót követően a színpadon termett maga a királynő, Doro Pesch! Hát igen, már az első dalnál nyilvánvalóvá vált, hogy mi is az a titokzatos dolog, amiért eddig várnunk kellett: a katarzis! Mintegy három óra után ekkor éreztem úgy, hogy egész egyszerűen forr körülöttem a levegő, és a koncerten látottak és hallottak teljes mértékben hatalmukba kerítenek. Mindezzel együtt az is villámgyorsan kiütközött, hogy mik is hiányoztak a norvég hangszálakrobata előadásából. Érdekes módon az ott tapasztalható belassultabb atmoszféra után valami egészen másnak lehettünk hirtelen tanúi. A közönség (amelyet a főszereplő friss magyar tudását bevetve „fantasztikus közönség”-nek titulált) láthatóan együtt lélegzett a zenével, és ha mondjuk épp a Raise Your Fist instrukció hangzott el, szinte mindenki kötelességszerűen engedelmeskedett, és emelte öklét a magasba. Hogy a hirtelen változás minek volt köszönhető? Nos, ez egy személyre vezethető vissza, aki nem más, mint Doro Pesch.

Ez a hölgy birtokában van annak a csaknem korlátlan hatalmat jelentő tudásnak, melyet egy szóval úgy nevezünk: előadóművészet! Erő, dinamika, udvariasság, karizma… ezek mind hozzátartoztak Doro produkciójához. A nagyszerű „performansz” arra is bizonyítékul szolgált, miszerint a frontembernek nem csak a dalokba kell mindent beleadnia, hanem a közönséggel való kommunikációba is. (Ugye, kedves Jorn?) Doro ellenállhatatlanul rokonszenves karaktere még azt is képes volt feledtetni velünk, hogy néha (Klaus Meine felkonferálásaihoz hasonlóan) nemigen sikerült értelmeznünk az átkötő szövegeket, mert bizony hősnőnk akcentusa alapján le sem tagadhatná német származását. De mindez most bennünket a legkevésbé sem érdekelt.

A tökéletes összhatáshoz természetesen az is hozzájárult, hogy a metal királynő kísérőszekciójának tagjai is jóval átütőbb benyomást keltettek mind zenei tudásukat, mind pedig előadói kvalitásaikat tekintve. Ja, és az este első normális dobsoundja is Doro csapatához fűződik, Johnny Dee DW-dobszettje végre úgy döngölt, ahogy kell. Az átlagon felülien egészséges dobhangzásért cserébe még a néhol igencsak klisékbe hajló szólót is megbocsátom neki. (2012-ben azért próbáljuk meg hanyagolni a We Will Rock You-t egy önálló blokkban…)

A koncert szetlistája aligha okozhatott meglepetést a Dorót jobban ismerő közönség számára, nagy adagban kaptuk a Warlock klasszikusokat, vegyítve néhány újdonsággal, mint például a feljebb már említett Raise Your Fist In The Airrel. A legnagyobb ovációt talán a műsor utolsó harmadában eljátszott All We Are kapta, amelyben a közönség első sora is megcsillogtathatta hangi adottságait kisebb-nagyobb sikerrel… Doro előadása tehát egész egyszerűen tarolt, és egyben etalonját nyújtotta annak, hogy miképp is kell kinéznie egy heavy metal estnek 2012-ben. Köszönjük Doro!

Tanulság: Doro előadásához egyebet nem kívánok, és nem is tudnék hozzátenni, hiszen maga volt a tökély. Ami Jorn Lande urat illeti, sajnos az ő esetében ki kell jelentenünk: a magas szintű énektudás nagy erény, de önmagában nem képes átlagon felülivé varázsolni egy produkciót. Véleményem szerint a norvég dalnok legnagyobb problémáját jelenleg az jelenti, hogy karrierjét rossz koncepció mentén építi. Az egyetlen megoldást az lenne, ha hősünk jóval magasabb szintű társakat tudna maga mellett, ugyanis még bőven születhetne egy vagy akár több ’Burn The Sun’ szintű anyag is. Szívből remélem, hogy Jorn képes lesz a közeljövőben kikecmeregni jelenlegi zsákutcájából, mert az énekesben még mindig óriási lehetőségek rejlenek!

Szerző: meszo

Képek: Szakáts Tibor

Köszönet a Concertónak!