Szerda esti határ-átlépés: Caspian, I Like Trains, Thisquietarmy, marionette ID - Dürer Kert, 2012.11.07.

írta Edeneye | 2012.11.23.

Ha valaki eddig megkérdezte tőlem, tulajdonképpen mit is nevezünk poszt-rocknak, mindig is gondban voltam a válasszal. Sok dolog megkapja manapság ezt a címkét anélkül, hogy közelebb vinne minket valamilyen egyértelmű meghatározáshoz, mindenesetre annyi bizonyos, hogy a Dürer Kertben fellépő zenekarok az illető stílus élvonalbeli képviselői voltak. Hogyha mégis megpróbálnám elmagyarázni milyen zenét játszanak, talán azt mondhatnám, hogy amit csinálnak, az elvont és kísérteties,  távolságtartó és melankolikus, ugyanakkor alkalmanként lehet vad és kaotikus is. Valamilyen vibráló határterület ez a dallam és a zaj, a rock és a kísérleti zene, a hagyományos dalforma és a progresszív zenei szerkezet között. A szerda esti szeánszon ismét megbizonyosodhattam két dologról: továbbra sem jutottam közelebb a poszt-rock valódi mibenlétét illető kérdés megválaszolásához, de az biztos, hogy a poszt-rock valami igazán jó dolog, bármi is légyen.

 

 

Nem titkolom, hogy az est számomra leginkább vonzó fellépője az antikvárius érdeklődéséről és felettébb „optimista” témákat feldolgozó dalairól elhíresült I Like Trains volt – a többieket csak hírből ismertem, holott a szcénán belül ezek is hatalmas neveknek számítanak. A Dürer Kertben körülbelül ötven-száz ember gyűlt össze: ahhoz képest, hogy hétköznap volt, és hogy itthon mennyire ismert és népszerű ez a stílus, szerintem elég szép szám.  

Az első fellépő egy honi csapat, a marionette ID volt: ígéretes produkciójuk jóval könnyebben befogadható, mint az itt fellépő külföldi csapatoké – na, nem a popos lágyulás értelmében, inkább a hagyományosabb dalszerkezetek tekintetében. Ők inkább egy melankolikusabb alternatív rock-metal vonalat képviselnek – kifejezetten úgy tűnik nekem, hogy amit csinálnak, abban van eredetiség és érzés, úgyhogy én szorítok, hogy szélesebb hazai közönségrétegekhez is eljusson a zenéjük, mert szerintem lenne rá „kereslet.” Lehet, hogy nem a legjobb párhuzam, de nekem még a Katatonia újabb kori dolgai is eszembe jutottak velük kapcsolatban.

A következő fellépő a kanadai Thisquietarmy volt.  A színpadon egyetlen komor, feketeruhás hosszúhajú figurát láthattunk a gitárjával – érdekes „hadsereg” volt, annyi bizonyos. Maga a produkció pedig mintha egyetlen elképesztően súlyos trackből állt volna, amely úgy szívta magába a közönséget, mint valami jéghideg, depresszív kakofón örvény, amely egyenesen a megsemmisülés tárnáiba vezet. A fellépést kivetítés is kísérte, tovább erősítve a zene által kreált torokszorító atmoszférát. Valamilyen kijárat nélküli katakomba képeit láthattuk, ahogyan megyünk egyre lejjebb és lejjebb… Ami azt illeti, Kanada biztosan alapvetően egy vidám hely, ahol magas az életszínvonal, de amint Eddard Starktól tudjuk: „Winter is coming…”

Körülbelül fél óra múlva lépett színpadra a sokak által várt I Like Trains. Körülbelül olyan kiállással, mint egy szokásos britpop/indie banda, és körülbelül olyan optimista hangulatot teremtve, mint a Joy Division a Curtis halála előtti hónapokban. Érdekes, hogy mennyi zenekar fölött lebeg mintegy hazajáró lélekként Ian Curtis szelleme: úgy tűnik, hogy az alig 24 évet élt post-punk ikon egyszerűen még mindig ezen a földön kísért tucatnyi reinkarnációban megtestesülve. A kísértetjárás kezdődött az Interpollal és az Editors-szal, most pedig úgy tűnik, folytatódik az I Like Trains-szel.

A kissé viccesen „Rumcájszos” vörös körszakállat növesztett David Martin ugyanis nemcsak hangi adottságait tekintve követi a curtisi hagyományokat, hanem a zenei irányvonalat tekintve is. Nem mintha ez olyan túlságosan nagy probléma lenne, csak valahol sajnálom, hogy már nem írnak számokat például az 1666-os londoni tűzvészről, a salemi boszorkányperekről vagy épen a III. György brit uralkodó ellen elkövetett sikertelen merényletről. Az örökbecsű ’Elegies to Lessons Learnt’ c. albumon ugyanis kizárólag ilyen – mainstreamnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető – témákhoz nyúltak, igazi kincsesbányát szolgáltatva az egykor volt, ámde fölöttébb nagyszerű és dicsőséges Brit Birodalom történelemének megszállottjai számára. (Igaz lehet, hogy annyira nem is vagyunk sokan. God Save the Queen!)

Mindent összevetve nagyon rendben volt ez a koncert. Váltogatták a Joy Division-ös feszesebb, punkosabb és ridegebb szerzeményeket a régebbi elszállósabb, érzelmesebb, befordulósabb dalokkal. Azt is megtudhattuk, mennyire szép városnak tartják Budapestet – az ilyen jellegű koncerteken szinte kötelező kelléknek tekinthető kivetítőn még szeretett városunkról készült snitteket is láthattunk. Összességében csupán annyi kifogásom lehet velük szemben, hogy nem hallhattam a Remnants of an Army-t, amely az 1842-es kabuli mészárlásról szól, annak egyetlen európai túlélőjének, William Byrdonnak a szemszögéből. Hát igen – Afganisztán már akkoriban is elég sok nehézséget okozott az angolszász „békefenntartó” hadseregeknek. A szám érdekessége egyébként, hogy Martin sokáig szinte csak egyetlen mondatot ismételget benne: „Hold back the cavalry…”

Sokan várták a Trains-t követő Caspian fellépését is – én ugyan nem hallottam még róluk, de a várokozó ismerősök által némileg feltüzelve néztem a koncert elébe. A Caspian inkább a finomabb, melankolikusabb és instrumentálisabb végéről fogta meg az összefoglalóan poszt-rocknak nevezett je ne sais quoi-t, mintha megint egyetlen végtelenített hosszúságú számot hallhattunk volna vad beindulásokkal és hirtelen csendekkel tarkítva. Nem is igazán lehetne itt bármit kiemelni: olyan elvetélt kísérlet lenne ez, mintha egy olyan álmot próbálnánk szavakba önteni, amelynek csak a hangulatára emlékszünk az ébredés után. A Caspian szép és jó volt, megfelelően elvont és akár még érdekes is, de azért – szerény véleményem szerint – a Trains volt az érdekesebb.

Összességében elmondható hogy egy nagyon színvonalas kis „fesztivált” láthattunk itt szerda este, és aki ott volt, szerintem nem bánta meg, még akkor sem, ha másnap reggel kicsit több kávét kellett innia a szokásosnál. Nehéz lenne megmondani mi lesz a műfaj további sorsa, mindenesetre az itt fellépett zenekarok azt hiszem, éppen megfelelően művelik.

Szerző: Edeneye

Legutóbbi hozzászólások