A sárkány a kínai mitológiában az erő, a hatalom, sőt a bölcsesség szimbóluma, a metalban – főleg az eu powerben – pedig tapasztalataim szerint a sebességé. Talán nincs még egy olyan névképző, mely ily gyakran bukkanna fel a különböző együttes nevekben ( talán csak a black és steel), és ha most csak az általam ismert zenekarokat kapom elő az operatív memóriámból, akkor a Dragonforce, és a Dragonfire is köröket verne a Millenium Falconra egy-egy csillagközi versenyen, már ha a bandák Lucas féle csatahajó testben manifesztálódva szelnék a hiperűrt. Nos, eme turbófröccsöt kapott sárkánycsapatba a Dragonland is beleillik, a göteborgi fiúk fast forwardba kapcsolva nyomták eddigi lemezeiken a jó kis svéd power riffstorm-ot. A csapat szerencsére nem tehetségtelen – ezt jelzi az is, hogy legutóbbi lemezük producere maga Tom S. Englund mester volt – és a fejlődés a kezdeti demótól látványosan töretlen, jelenlegi albumukon pedig ismét sikerült olyan új ízeket csempészni a „gyorsansültbe” , mely a szigorú ínyencet sem készteti unott nyammogásra.

Először is, ami szembeszökő: a csapat némileg visszavett a sebességből – illetve kevesebbszer taposnak a gázra -, ezzel együtt azonban a hangzás és a riffek összképe is egészséges szigorodást mutat. A morcabb hangulathoz hozzájárul az is, hogy – némi színesítő jelleggel – néha még sárkány pajtást is meghívták egy-egy hörrentés erejéig, s a királyfi kedvenc ellenfele biztos, ami biztos, magával hozta a királylányt is, ki aztán már rögtön, a filmzenés hangulatú döngölde kezdőszámban szélnek ereszti hangját, csakúgy, mint a némi gótikus hatást is mutató Cassiopeiá - ban.

Az első speed kapkoldára a Contact-ig kell várni, ez a némileg Sonata Arctica-s hatást mutató sláger aztán tudatosítja a hallgatóban, hogy maradt még spiritusz az öreg hétfejűben, a felgyorsított polka tempók pedig próbára tehetik a legelvetemültebb headbang bajnokot is. A dallamok persze hősiesek, amolyan epikusan mesélők, melyhez remekül passzol az énekes iskolázott, nagy terjedelmű hangja – ebben jobbak is, mint a Dragonforce -, Jonas Heidgert
bátran odaállítható Olaf Hayer mellé , ráadásul az orgánuma is igen kellemes, nem tűnik el a nagy sikításokban sem.

A dalok koncepció jellegét erősítik a komolyzenei összekötők, melyek a Dragonland esetében komplett szerzemények, én nem is tudom igazán hova tenni őket. A klasszikus jelleg azonban nem csak itt nyilvánul meg: a Beethowen’s Nightmare egy metalba oltott- kissé progos -, musical hangulatú darab , csodálatos énekléssel, komolyzenei zongorás betéttel – a lemez egyik csúcsa - , az utolsó három szám pedig egy többtételes, instrumentális mini szimfónia metal módra, ám én egyenesen bűnnek érzem, hogy a záró darabban nem halljuk az énekes odakívánkozó hangját. A fiúk ebben a végső szám-folyamban egyébként a metal és a komolyzene olyan szintézisét teremtették meg, mely a Rhapsodynak, vagy a Beyond Twilight- nak is csak a legjobb pillanataiban sikerült.