Dead Can Dance: Anastasis

írta Edeneye | 2012.09.13.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: PIAS Recordings

Weblap: http://www.deadcandance.com

Stílus: World Music, Darkwave

Származás: Ausztrália/Nagy-Britannia

 

Zenészek
Lisa Gerrard: ének Brendan Perry: vokál,hangszerek
Dalcímek
01. Children of the Sun 02. Agape 03. Amnesia 04. Kiko 05. Opium 06. Return of the She-King 07. All in Good Time
Értékelés

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Dead Can Dance korunk egyik legnagyobb hatású zenekara. Habár amit játszanak, nem metal, - még rock-nak sem lehetne nevezni - mégis metal zenekarok tucatjaira volt hatással a 90-es évek elejétől kezdve.  Egyik alapművüknek, a ’Within the Realms of the Dying Sun’-nak hatása megemlíthető akár a gothic metal vonulat teljességét tekintve, elsősorban az olyan nevekkel kapcsolatban, mint a Theatre of Tragedy, a Paradise Lost vagy a The Gathering. A Dead Can Dance női és férfi princípiumra építkező duója csodálatos, sötét és felkavaró zenét játszik, olyat amely leginkább a spirituálissal, a lelki-szellemi dimenzióval áll összefüggésben. Valami olyasmivel, ami még akkor is valami szakrális borzongást kelt, ha teljesen profán környezetben és lelkülettel hallgatjuk, mert annyira ősi, félelmetes és mély. Ilyesmit talán az ember talán csak a misztériummal szemben állva érezhet.

A kezdeti éteri post-punkjától fokozatosan fordultak egyre inkább a darkwave és neoklasszikus hangszerelés felé, majd középkori, reneszánsz és barokk hatások beolvasztása után lemezeiket világzeneinek nevezhető elemekkel gazdagították. Ez nem jelent azonban stílus-kavalkádot, a látszólagos eklekticizmus ellenére minden lemez egységes egészet alkot. A Brendan Perry és Lisa Gerrard alkotta duó utolsó közös alkotása az 1996-os ’Spiritchaser’ volt, azóta külön váltak útjaik, és a tagok szólólemezeket jelentettek meg. 2005-ben egy közös turné erejéig ismét összeálltak, az új lemez azonban egészen az idei év augusztusáig váratott magára. Ilyen előzmények után nehéz feladat az objektív értékelés. Nyilván az alkotópárosra is óriási nyomás nehezedett – ha egy legendás zenekar 16 év kihagyással készít lemezt, nehéz a kritikusi és a rajongói várakozás megfelelni. 

Az ’Anastasis’-ról Brendan Perry azt nyilatkozta, hogy leginkább a görög és a török zenei kultúra volt rá hatással. A cím egyébként stílszerűen “feltámadást” jelent – és mai használatát leginkább a bibliai szövegkörnyezet határozta meg. És vajon valóban igazi feltámadás ez? Az első hallásra kiderült számomra, hogy a Dead Can Dance ezúttal nem tett le egy olyan alapművet az asztalra, mint a már fentebb említett korai lemez, de talán nem is lehetett elvárni tőlük, hogy az 50 év körüli művészek éppen most ugorják át a saját árnyékukat. Ettől függetlenül a lemez jó: minden megvan benne, ami annak idején olyan fantasztikussá tette ezt a zenekart: Lisa Gerrard fájdalmas, éteri, szöveg nélküli éneke, Brendan Perry ősöreg baritonja, filozofikus szövegei. Különleges hangzások, kavargó színek, álmodozás és alámerülés a mélységben, szárnyaló dallamok. Kicsit olyan érzésem is volt, hogy minden stílusjegyet rá akartak tenni, hogy működjön a dolog. Azonban valami mégis hiányzik, amiről nem is tudom megmondani pontosan mi. Talán azt mondhatnám rá, hogy a “varázs”…

A zenei részről szólva érdekes, hogy például az említett görög és török hatások számomra egyáltalán nem voltak egyértelműek, jelzés szerűen jelen vannak, mint például a keleties hangulatot árasztó Kiko-ban, de itt is a háttérben meghúzódva. Feltűnően inkább a számcímekben megjelenő görög filozófiai és vallási kifejezésekben (Agapé, Anabasis) jelentkeznek ezek, mint a zenében. Úgy tűnik, hogy összességében az egész világzenei vonulat visszaszorult, és ami előtérben van, az a szintetizátoros, neoklasszikus hangszerelés, amely a 80-as évek közepén-végén jellemezte a csapatot. A Dead Can Dance “feltámadása” tehát visszatérés is egyben – de úgy tűnik, a régi panelek ezúttal nem akarnak úgy, olyan erővel működni, mint annak idején. Nem szeretnék azonban velük túlságosan szigorú lenni: a lemeznek vannak azért csúcspontjai, szép és izgalmas pillanatai; ilyen a szomorú vágyakozással telített Amnesia, vagy a keleti háremek dekadens hangulatát árasztó Opium. Vannak felemelő, szép és misztikus harmóniák, de valahogy mégsem ütik annyira szíven az embert, mint régen. Összességében elmondható, hogy a Perry által énekelt dalok egészében véve meggyőzőbbnek tűnnek, mint Lisa Gerrard szöveg nélküli szerzeményei. Jók persze ezek is, de sok esetben azt éreztem, hogy már kicsit elkoptak ezek a fordulatok.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások