A holland énekesnővel megerősített spanyol zenekar második lemezét jelentette meg az idén azzal a nem titkolt céllal, hogy nevet szerez magának az európai (talán) prog-rock színtéren. Most persze sokan azt gondolhatnánk, hogy itt egy csapat délről, akik leszerződtetnek egy relatíve jó hangi adottságokkal rendelkező holland hölgyet (akik ugye arrafelé úgy nőnek ki a földből, mint a tulipánok) és összedobnak egy Within Temptation-Delain stílusú, de déli ízekkel megfűszerezett muzsikát. Annak ellenére, hogy a lemez nyitódalának, a Roundabout-nak egyes részletei erre is engednek következtetni, ne skatulyázzuk be a barcelonai brigádot. Nem erről van szó, nem egy gót-szimfónikus metal csapatról beszélünk, a Harvest inkább a brit neo-prog felé evez, ügyesen beépítve muzsikájába többek között az említett holland zenekarok egyes stílusjegyeit.

A lemez egyébként többszöri meghallgatást igényel, így tud csak kibontakozni, megnyílni igazán, ez esetben tudjuk megkedvelni és fellelni értékeit, amelyek aztán akadnak bőven, legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom a ’Chasing Time’-mal. Az anyag összességében valamiféle egyediséget sugároz, de ha mélyebben beleássuk magunkat, mégsem az, mert mindig beugrik valami, hogy ezt meg azt már hallottuk korábban. Nem, nem nyúltak le ők semmit, de a hangulat, az érzés, hogy ezzel-azzal már találkoztunk valahol, az összes szerzemény meghallgatása során ott motoszkál az emberben. Egyes dalonként nem is egyszer, többször felkapjuk a fejünket, ami viszont becsülendő, mert számomra ez azt jelzi, hogy számos, némileg különböző stílusú és hangulatú zenét sikerült összegyúrni és egységes egésszé formálni a spanyol zenészeknek.

Itt-ott felfedezhetünk egy kis The Cranberries-t, Suzanne Vega-t, korai U2-t, Delain-t, de bizony sok-sok Marillion is felbukkan a brit progrockerek minkét korszakából, ám megjegyzem, mindezek csak hangulatukban vannak jelen. Ne felejtsük, az In Debris című dalban Steve Rothery adta kölcsön ötleteit és játssza el a gitárszólót az ő összetéveszthetetlen stílusában. Emellett természetesen Jordi Prats gitáros is szép szólókat mutat be majd’ minden dalban, bár le sem tagadhatja, hogy eddigi pályafutása során sokat hallgatta Rothery játékát, és ezt most egyáltalán nem negatív értelemben mondom. A Marillion gitárosa mellett a Time Lapse című dalban még egy vendéget köszönthetünk, mégpedig a Pallas egykori énekesét Alan Reed-et, aki megkapó duettet énekel Monique-kal. A holland hölgy ragyogóan adja elő a dalokat, az átlagosnál sokkal jobb énekesnő, bár ismerve a mai színtér hasonló adottságokkal megáldott pályatársait, nem fedeztem fel semmi különlegeset a hangjában.

Ennek ellenére a lemez egyik erőssége mindenképpen ő, kellemes dallamokkal operál és a zenéhez remekül passzoló hangja rendelkezik egyfajta bájjal, mellyel figyelemre méltó módon tudja felruházni a dalokat. Az őt kísérő zenészek is kiváló munkát végeznek végig az lemezen, közülük talán Jordi Amela billentyűs játékát emelném ki, bár a ritmusszekció is szépen hozza azt, amit kell. Viszonylag rövid dalokkal találkozunk, mely nem igazán jellemző a progresszív rockra; egyedül a zárótétel, a Stars hosszabb lélegzetű a maga 8 percet meghaladó játékidejével, de mint említettem, a Harvest esetében nem is beszélhetünk kifejezetten e stílusról. A ’Chasing Time’ egy kimondottan kellemes és igényes hallgatnivaló, de számottevően nem több ennél, és ezzel nyilvánvalóan tisztában vannak a barcelonai társulat tagjai is.