Annak idején a jubileumi harmincadik KISS koncertemen megfogadtam, hogy ennyi volt, ez az uccsó bulim, hiszen már mindent láttam Tőlük. Ha Ők nem tudnak nyugdíjba menni, akkor megyek én és lezárok egy gyönyörű korszakot az életemben. Erre mi történik? Itt sétálok a negyven fokos hőségben az aréna irányába; lehet, hogy mégsem olyan könnyű nyugdíjba menni?

A kapunál minden flottul ment és amint az várható is volt, a technika fejlődése miatt egyáltalán nem nézték már a fényképezőgépeket, így akár a nyakadba lógatva is bevihetted. A minimum tizennyolcezres aréna teljesen fullon volt, még a 180 dolcsis jegyek is simán elkeltek itt Charlotte-ban, erre a nem kismiska párosítású turnéra. A kiírt időponthoz képest egy negyed órával hamarabb beindult a Mötley-gépezet és indult a buli. Valószínűleg láthattak valahol egy jó Rammstein bulit a srácok, mert a publikumból induló kísértetiesen hasonló bevonulással, zászlókkal a kezükben és eszméletlen ricsaj közepette masíroztak fel a színpadra. Már az előző beszámolóimban sem győztem dicsérni a Mötley-t a színpadi show-val kapcsolatos hozzáállásukat illetően, hiszen az utóbbi hat alkalommal, amikor láttam Őket, egyszer sem volt ugyanaz a színpadkép, mindig valami újdonsággal álltak elő. Ez most sem volt másképp, de azért az igazsághoz az hozzátartozik, hogy a mostani színpadkép az előző show-k elemeiből volt összerakva, ami így is elég grandiózusra és látványosra sikeredett. A fiúk pedig nem sokat tököltek, a színpadra érve azonnal belecsaptak a lecsóba a S.O.L.A.-val. A hőség ellenére óriási lendülettel estek a közönségnek, hogy aztán szusszanásnyi időt sem hagyva nekik, tömérdek piró és füstbomba közepette már dübörögjön is a Wild Side. Olyan ütős kezdés volt ez, hogy még az én vén testemben is elkezdett száguldani az adrenalin, a tizennyolcezer ember torkából pedig csak úgy zúgott a Crüe, Crüe, Crüe! Ezek a srácok bizony még mindig hibátlanok, ha igazi rock ’n’ rollról van szó.

Na de ha már szóba jött az elején a technika, akkor ki is használtam a lehetőségeket és a Hard Rock Magazin olvasóira gondolva megörökítettem, hogyan is tolják a fiúk a show-t itt Charlotte-ban. Íme az ízelítő:

A közelmúltban megjelent Sex című nótával azonban sikerült derékba törni a srácoknak az addigi ragyogó hangulatot, ami azt bizonyítja, hogy nemcsak nekem nem tetszik ez az újdonság. Miután jót bambultam többedmagammal a nótán, a Don’t Go Away szárnyán hamar visszatértünk az eredeti kerékvágásba; a régmúlt eme kitűnő slágere hatásos fényorgia és égből kibomló zászlók által övezett úton, pazar hangulatot teremtve repített minket vissza a múltba. Még Mick is sétált egy hatalmasat, sőt talán egy mosolyt is láttam a száján megvillanni, amikor a közönség soraiból egy szöszi kebelbemutatót tartott. Kellett is, mert Vince néhol nem igazán volt toppon a nótában. Bár a Home Sweet Home általában a ráadásban szokott sorra kerülni, most a show közepén kapott helyet és, hogy milyen klasszikussal is van dolgunk, arra az eget rengető siker volt a bizonyíték, annak ellenére, hogy nem életük legjobb formájában adták elő a dalt a fiúk.

Ezután jött az a cirkusz, amire Mr. Rakó barátom állandóan lenézően, lefitymálva reagál, nekem azonban őrületesen bejön a show-nak ez az eleme is, hiszen Nero császár óta tudjuk, a népnek cirkusz kell! Szóval Tommy dobszólója következett, amiről inkább nem írok, mert aki rockzenével van beoltva, már tuti úgyis látott egyszer. Mondjuk, hogy némi kritikával illessem a produkciót, sokkal jobban örültem volna, ha techno party helyett inkább rock party-t nyom hősünk, no de ismerjük Tommy elferdüléseit… Persze most is kapott lehetőséget egy rajongó a kéjutazásra, aki egy bevállalós hölgy lett ezen az estén.

A Live Wire-t felvezető igen felejthető gityószóló után gyönyörű táncos lányok buja erotikájával igyekeztek a fiúk feldobni ezt a sodró lendületű régiséget, mert bizony a színpad felrobbantása ezen a ponton már nem volt elég. Amúgy az igen szemrevaló két vokalista és két táncos lány új hús a Mötley-gépezetben, de rajtuk kívül volt még két hölgyemény – nevezzük artistának őket -, akik különböző látványos produkcióval dobták fel az amúgy sem unalmas show-t.

Annyi látnivaló volt, hogy az néha már a zene rovására ment, az pedig, hogy mindeközben a roadok folyamatosan a színpadon voltak és szerelték a következő show elemeit, szinte természetes volt. A Primal Screamnél, amikor Nikki gityója olyan óriási lángokat lövellt ki, hogy Zeusz apánk nyilai kispisták ezekhez képest, már érezhető volt, hogy közeledik a koncert vége, mert az eddig sem elhanyagolható show-elemeket iszonyatosan elkezdték csúcsra járatni a fiúk. De mielőtt írnék erről, essék egy pár szó a zenéről is. A srácoknak nem ez volt életük koncertje nálam, de még így is bőven átugrották azt a bizonyos lécet. Vince magához képest jól tolta a dalokat és kivételesen Nikkinek sem volt most zűrje senkivel és semmivel. Nagyon jól és hangosan szólt a banda. Talán ennek volt köszönhető, hogy néha bizony bakiztak is itt-ott, de a koncert végére így is nagyon odatették magukat látványilag és zeneileg is; jött egy Feelgood, egy Girls és egy Kickstart és én már félhalott állapotba is kerültem, mert a tikkasztó, negyven fokos hőségben a nyugdíjszelvényemet elhajítva úgy ráztam, csörgettem ízületes csontjaimat, hogy az ébresztőóra lófütty hozzám képest reggelente.

Bődületes látványvilág és totális rock ’n’ roll tombolt a színpadon: a lányok gólyalábakon és szikrázó cicikkel meredeztek a világot jelentő deszkákon, a zenészek pedig lelkesen, szinte önfeledt állapotban rohangáltak a szexis vokalista lányok, az Ozzy után szabadon alkalmazott vízágyú és piróval megtámogatott, mindenhonnan előtörő füstbombák gyűrűjében. Bár a nyolcadik sorba szólt a jegyem, az állandóan jelenlévő lángcsóvák miatt olyan volt, mintha engem pörzsölnének a szilveszteri malacsütéshez.

Az volt az érzésem, hogy ez a Crüe részéről egy amolyan „Überelje ezt a KISS, ha tudja!” dolog volt! A Mötley Crüe megint hozta az általa diktált magas színvonalú show-t egy aránylag jó setlisttel, ha pedig osztályoznom kéne a bulit egytől tízig, akkor a zenei része egy erős hetest, a megszólalás egy tízest, a show pedig egy tizenegyest:-) kapna! Gondolom, hogy azért ez a show Európában is tetszett a nagyérdeműnek pár hete.

Mivel volt erre igény otthonról, abban a pillanatban, mikor felhangzott Vince szájából a „Viszlát Charlotte!”, beindítottam a stoppert. Huszonkilenc percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felhangozzon a jól ismert intró a KISS-től. Dicséretes és gyors munkát végeztek a roadok, igaz, volt úgy, hogy egyszerre negyvenheten voltak a színpadon és mindenki csinált valamit. Érdekes az emberi természet, ha úgy isten igazából rákattan valamire. Mint ahogyan már írtam, jó párszor láttam már a KISS-t, de a trópusi hőség ellenére megint végigfutott rajtam a libabőr, amint meghallottam jellegzetes intrójukat. Nem hazudtoltam meg magam, úgyhogy erről a buliról is jár egy videó a Hard Rock Magazin olvasóinak, méghozzá rögtön a nyitányról.  

Azt hiszem, kezdésnek ennél jobbat nem igazán lehet kívánni. Persze, azt, hogy végül mégis ott voltam ezen a koncerten, nemcsak a fanatizmusomnak, hanem a kíváncsiságomnak is köszönhetem, ugyanis ezen a turnén új kosztüm és új színpad dukált, amit egy keményvonalas rajongó nem hagyhat ki, hogy élőben lásson. Lehet, hogy az elvakultságom az oka, de az új kosztüm és az új színpad is nagyon bejövős. A színpaddal sokat nem variáltak, csak a dobemelvény lett más, illetve kapott az új színpadkép egy fokozatosan emelkedő lépcsős hátteret. A fő attrakció azonban egy elképesztően nagy ledfal volt, ami szinte teljesen betakarta az egész hátteret, így szódásüvegtalp vastagságú szemüvegemet levéve is kristálytisztán láttam mindent!

A bombasztikus kezdés után a Shout It Out Loud alatt a fotósok hadáé lett a főszerep, akiknek – és persze a rajongóknak is – ezerrel pózoltak az öregek, hogy megkapják, amit akartak és ami járt is nekik. Mivel az utolsó turnén voltak problémák Paul hangjával (műtétre is sor került), arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy Starchild milyen formában van. Azt kell mondjam, teljesen korrekt módon tolta az énektémákat, de a felesleges magas sikolyokat már hanyagolni kellene! Persze tudom, hogy sosem fog már úgy énekelni, mint a ’Farewell’ turnén, de azért most sokkal jobban nyomta, mint a ’Sonic Boom’ album turnéján. Gene-nek ilyen problémái bezzeg nincsenek, úgyhogy hibamentesen és láthatóan nagy élvezettel tolta el nekünk a War Machine-t, amihez a led hátteren látványos grafikák is nyomultak.

Volt Firehouse és tűzköpés, volt Love Gun, no és persze Paul is átrepült felettünk a hátsó kisszínpadhoz. Ami még különösen tetszett, ha már egyénenként értékelek, hogy Eric végre kitört a szerintem ráerőltetett „játssz úgy, mint Peter” szerepkörből; néha szinte állva dobolt, mint ahogy azt Lars is szokta. Dobálta és pörgette a dobverőket és bizony a témákat is variálta néha. Jó volt végre felszabadultan dobolni látni, így remélem, örökre feledésbe merül a jazzdobos stílus.

Most már csak Tommynak kéne az asztalra csapnia, hogy „Elegem van a Shock Me-ből!” Sajnos azonban úgy látszik, a gitárszóló csak erre a számra működik, amibe azért Eric is besegített a dobok mögül, a gitárból pedig - a jól ismert koreográfia rendje és módja szerint - óriási tűzeső tört ki. Kétségtelen, hogy a show bizonyos részeiben vannak olyan elemek, amik évek óta ismétlődnek és ahol nem ártana több kreativitás (amivel hála az égnek a Mötley rendelkezik is), ennek ellenére még mindig szeretem nézni és hallani azt, amit ez a négy remek zenész csinál!

Az új lemezről megkaptuk a Hell Or Hallelujah-t, ami - mint ahogy ez a Mötley-nél is előfordult ezen az estén - az est egyik leggyengébb pillanata volt. De nem nekem!!! Bár az elején volt egy kis „Hol is járunk?” baki a nótában, én végig nagyon élveztem az újdonságot, úgyhogy az új albumot is hatalmas lelkesedéssel és reménnyel várom. A sejtelmesen sötét háttérből egyszer csak előbukkant a God Of Thunder, hogy aztán egy rövid szólót követően vakuvillanások milliói közt előbuggyanjon a kicsit sápadtra sikerült vér Gene szájából.

Na még szép, hogy erre jó pár százan megőrültünk, pláne, hogy így a kivetítőt nézve szinte az ember ölébe landolt a trutymó. Az öregedés bizony nemcsak e sorok íróját érte el, hanem a rockisteneket is, mert lassan már nem Gene-t fogják felhúzni a magasba, hanem a magasból fogják a hidat leereszteni hozzá, de még így is olyan ütős volt a látvány, hogy egyszerre üvöltötte több ezer torok, hogy Gene, Gene, Gene! Ezután a Lick It Up ritmusára akkora lángcsóvák törtek ki a színpad különböző pontjairól, hogy ha a Mötley-nél a malacperzselés élményében, akkor itt bizony a hamvasztás kiváltságában lehetett részem.

Így fél rőzsével megkurtítva szinte elképzelni sem tudom, hogy hogyan bírják ezt a nagy öregek a kosztümök fogságában, pár lépésre a lángoktól. Hála az égnek azonban bírják, sőt, valami fantasztikus, hogy milyen hangulatot tudnak csinálni a jól bevált slágerekkel. A Black Diamond alatt még engem, sokat próbált rajongót is sikerült meglepniük egy sosem látott show-elemmel. Az egész dobszerkó a magasba emelkedett, majd egyszer csak egy pontnál lehullt a lepel és két oroszlán nézett le ránk villódzó szemekkel. Mivel ezt eddig csak az ’Alive 2’ belső borítóján láttam, még egy dolgot kipipálhatok Velük kapcsolatban. Jó érzés volt így látni a színpadot!

Persze a végére itt is felrobbant a színpad, hogy a közönség egy pillanat alatt úgy megdermedjen, mint egy fagyott szoborpark, de az őrület ettől aztán még inkább a tetőfokára hágott! A ráadás előtt itt is kiosztanék egy pár osztályzatot: a zenei rész egy kilencest, a hangzás egy tízest és a show egy bitang erős tízest érdemel. A ráadás pedig, mi más is lehetett, mint a Rock ’n’ Roll All Night, ami szerintem még egyszer sem maradt ki a setlistből a karrierjük során. Kevés az a banda, aki überelni tudja ezt mind feelingben, mind látványban, mind pedig hangulatban! Óriási volt a confetti zuhatag, a piró és persze a gitártörés is!

Egyszerűen megunhatatlan!!! Nem tudom, kinek kell megköszönni ezt a párosítást (valszeg Doc McGhee-nek), de hatalmas durranást sikerült összehozni erre a nyári szezonra. Így még az is megbocsátható, hogy a ’Monster’ csak ősszel fog megjelenni. A KISS megint hozta jól bevált, magabiztos és garantált sikert ígérő show-ját, akárcsak a Mötley Crüe. A régi vesszőparipámat elővéve, talán csak a setlistet tudnám kritizálni, de azt hiszem, bele kell törődnöm, hogy abban sok változás már nem lesz! Mivel mindkét banda a maximumot adta, senki nem ment haza fanyalogva ezen az estén! Hatalmas buli volt!!! Legszívesebben már mennék is a következőre!

Redneck IMI, Szöcske

Fotók és videók: Redneck IMI