Stí­lusosan populista, avagy egy mindenkiért: Bryan Adams - Papp László Budapest Sportaréna, 2012.07.29.

írta Adamwarlock | 2012.07.31.

A népnek kellenek a szuperprodukciók. A népnek kell a cirkusz. A népnek viszont kell a minőség is. Nagyon remélem, hogy nem jutottunk el odáig, hogy mindent gondolkodás nélkül bekajáljunk. Vannak sajnos ilyen emberek, de azok, akik erre a koncertre eljöttek, biztosan nem azok, akik bármilyen szemetet megesznek. Bryan Adams bizonyította, hogy hogyan is kell a legtöményebb cukormázat minőségi tartalomra olvasztani. Vérbeli nyári buli, csak miért zuhog az a #&$%@ eső?...

 

 

Akkora zivatart kaptunk a nyakunkba, hogy esküszöm Indiában éreztem magam monszun idején. Igazi égszakadás fogadta a Bryan Adams koncertre igyekvő tömeget. A Keletinél lévő aluljáró előtt medenceméretű víztócsa gyűlt össze, ráadásul a legtöbb ember fel sem mert jönni a felszínre. Az Arénánál a koncertre várakozó tömeg jó része inkább a fedett metróállomás védelmében maradt, minthogy bevállaljon egy száz méteres távot a csarnok bejáratáig az orkánszerű szélben és gallonszámra ömlő esőben. Csurom vizesen, egy kacsaúsztatóval a cipőmben léphettem hát be a koncertre.

Kicsivel nyolc óra után még nem volt túl nagy mozgolódás a teremben, kb. a közönség egy negyede foglalta el a helyét, a legtöbben még étel-italért álltak sorba valamelyik büfépultnál.  Valamivel fél kilenc előtt vette kezdetét a nagyszabású házibuli. Szándékosan írtam ezt, mert ez a koncert semmi más egyébhez nem volt hasonlítható, amit valaha láttam élőben. Bryan Adams valami egészen elképesztően egyedi hangulatot képes a színpadra varázsolni.

Nem voltak felesleges sallangok, hosszas intrók vagy hatásvadász belépők. Egyszerűen csak feljöttek a színpadra, és start. Maga a pódium a hangszereken kívül semmit sem tartalmazott, de a szemet azonnal lekötötte egy mozivászon méretű kivetítő. Ezt a technikusok meglehetősen ötletesen használták ki: nagy részben az együttest láthattuk fekete-fehérben, de a leglátványosabb részek azok voltak, amikor a kamerák és az effektek a színpadon álló zenészekhez igazodtak. Osztott képernyő az arcukról vagy elmosódó, elnyúló képek magáról az élő színpadképről. Ez nagyon precíz koreográfusi munkát igényel, de egy ekkora volumenű show-nál ezt el is várja az ember. Voltak fénycsóvák, óriás feliratok és régi felvételek a csapatról. Az ülőhelyek szépen megteltek, s bár a küzdőtéren a keverőpultnál már csökkenőben volt a népsűrűség, mégis azt mondhatjuk, hogy tekintélyes embertömeg volt kíváncsi a kanadai énekesre ezen az estén.

Bryan barátunk igazi meglepetést okozott. 52 éves fejjel egy 20 éves legény energiájával rendelkezik, és a monstre kettő és fél órás (!) bulit végig mosollyal az arcán, óriási erőbedobással csinálta végig. Azt mondom, hogy le a kalappal előtte, példaértékű, amit ezen az estén láthattunk. Mondjuk ő nem is a szervezetének lerombolásáról volt híres. Arcán már látszik ugyan a kor, de mondjuk eddig sem épp vele népszerűsítették a Johnso&Johnson termékeket, ám eddig amolyan fiatal Robert Redford benyomását keltette, most viszont már jobban hasonlított egy megráncosodott Joe Bonamassa-ra, bár erről leginkább a hátranyalt frizurája tehetett. Ő sohasem a csicsás fellépő ruhákról vagy a stílusteremtésről volt ismert. Egy farmeres-pólós, laza figura, aki az életnek a pozitív oldalát akarja megragadni. Nem kellett semmiféle kellék, a fickónak egészen egyszerűen rendkívüli kisugárzása van. Mintha azt mondaná, hogy gondolj vissza a gyermekkorodra, és vedd számba azokat a dolgokat, amik akkor fontosak voltak, aztán pedig kezdj el hinni benne, hogy ma is ezek számítanak. Legalábbis ő biztosan így éli az életét. Gitármágusnak alig-alig lehetne nevezni, mert a tábortűzi akkordoknál tovább nem nagyon lát a hangszeren, de miért is kellene neki? Egy szál akusztikus gitárral is óriási hangulatot képes teremteni, és rendkívüli érzéke van az érzelmes dallamokhoz (bár mások is besegítenek neki a zeneszerzésnél).

A csapat többi tagja kimerítette a profi session-zenész kategóriáját. Bryan-en kívül a főszerepet Keith Scott gitáros kapta, aki végigszántotta a színpadot, vokálozott, és nagyívű pózokban tépte a húrokat. Ő volt az estén a jó értelemben vett ripacs figura, aki végtelenül szimpatikusan csavarta az ujja köré a közönséget. A fickó amúgy már 1976 óta Adams harcostársa és barátja, aki végigkísérte Bryan egész karrierjét. Ha ez még nem lenne elég, még a hangszerével is kitűnően bánik. Nem hajtott végre nagy bravúrokat a kopottas Fenderén, de tőle aztán meg lehet tanulni, hogy hogyan is kell stílusosan gitározni. Mickey Curry névre hallgat a csapat dobosa, aki már Bryan második nagylemezén a ’You Want It You Got It’-on is játszott. Ugyanaz a jókedvet árasztó, ugyanakkor zeneileg rengeteget nyújtó figura ő is, mint Bryan és Keith. Kitűnő alapokat adott, sőt még dobszólóra is futotta az erejéből (ők hárman amúgy 1998 és 2002 között power-trio-ként utazták körbe a világot, ahol Adams vállalta magára a basszusgitáros szerepét). A zenekar többi tagja kicsit szürkébb figura volt, de ez cseppet sem baj, így is volt elég látnivaló a színpadon. Egy elvileg egyszereplős vállalkozásnál amúgy is szerencsésebb, ha több zenész marad a háttérben. Ettől függetlenül le a kalappal a teljesítményük előtt.

Két és fél órás koncert, méghozzá megállás nélkül. Nem hinném, hogy volt egyáltalán egy valaki is, aki a buli végeztével elégedetlenül hagyta el a koncerttermet. Valamit azonban szögezzünk le. Bryan Adams popzenét játszik. Persze, ha a szigorú műfaji besorolást nézzük, ez rocknak számít, de az attitűd és a hangulat popos. Bár minden zene, amire rásütjük a pop bélyegét, ilyen lenne… akkor tényleg jó irányba menne a világ. Ha itthon a tehetségkutatóból szökött népek ilyen dalszövegeket írnának és így állnának színpadra, akkor még a körszakállas kritikus sem mondhatná, hogy konkrétan a nulláról szólnak a dalaik. Bele kell adni a szívet, a lelket és a tudást. A legutolsó elem egyáltalában nem elhanyagolható, az igazi tudáshoz pedig kemény munkára van szükség. Tudjuk a formulát: 1% tehetség és 99% munka. Csak így lehet. Ennek hiánya miatt ömlik az okádék szenny a legtöbb médiaorgánumból (kivéve a Hard Rock Magazint). Bryan Adams hatásvadász, populista pop-rockot játszik... de kőkemény munka és tartalom van mögötte, és ez meglátszik a teljesítményen, így óriási szakadék tátong a manapság populárisnak nevezett előadók és a hozzá hasonló valódi popzenészek között. Ez a koncert ennek ékes bizonyítéka volt.

Elhangzott nagyjából az összes nagy sláger, a film betétdaloktól kezdve a hatvankilencedik sumérig. Váltakoztak a lírai dalok, mint a Heaven vagy az I Do It For You, a slágerbombák, mint a Cuts Like A Knife és a Cloud #9. A legnagyobbat szerintem a rockos darabjai ütötték, mint az 18 Til I Die és a Run To You. Két számban pedig Bryan a közönség egy-egy tagját vonta be a buliba. Szokásához híven a When You’re Gone közben a publikum soraiból egy hölgyet invitált a színpadra, hogy közösen énekeljék el a dalt. Egy Ági nevű szőke lányra esett a választás (amikor elmondta, hogy melyik televíziónál dolgozik, a közönség nagy része kifütyülte, persze nem a lányt, hanem a társaságot…), akit Bryan úgy kikérdezett, hogy szegény lány megilletődöttségében már majdnem a teljes lakcímét is elárulta. Amúgy nagyon aranyos jelenet volt. A másik alkalommal, az If Ya Wanna Be Bad Ya Gotta Be Good című számnál pedig egy, a lelátón helyet foglaló hölggyel kelt Bryan egyfajta „táv-táncra”. Tehát show-elemekben nem szenvedtünk hiányt. Egy hosszas gitárszóló közepette Adams egyszer csak a közönség soraiban tűnt fel a bal oldali lelátón, amikor is a publikum valósággal megőrült. Mickey Curry pedig a dobszólóját egy igencsak rendhagyó szerkón nyomta el, ami üres festékes vödrökből, edényekből, grillrácsból és wokból állt.

Igazi visszatapsolásról nem beszélhettünk a koncert végén, a teljes 24 (!) szám egyben ment le. Miután a Bryan bemutatta a csapatot, még magában, egy szál gitárral eljátszott két dalt, ami igazán meghitté tette az előadás befejezését. Az All For Love előtt pedig megkérte a közönséget, hogy tartsák az ég felé a bekapcsolt mobiltelefonjaikat. Igazán varázslatos látványt nyújtott a kvázi kis csillagokkal kivilágított csarnok, miközben a hatalmas sláger szólt. Bryan Adams bemutatta, hogy hogyan kell igazán igényesen, kimondhatatlanul profin kilóra megvenni több ezer embert. Tette mindezt olyan sugárzó jókedvvel és lenyűgöző karakterrel, hogy valóban maradandó nyomot hagyott a teljes közönségben. Várjuk vissza!

Adamwarlock

Fotók: Karancz Orsolya

Köszönet a Showtime Budapestnek!

Legutóbbi hozzászólások