A Kill Devil Hill névre keresztelt formáció csak az utóbbi időben alakult, azonban a tagok korántsem az ismeretlenség homályából bukkantak elő: a bandát életre hívő Vinny Appice a Black Sabbath klasszikus Dio-s lemezein dobolt (’Mob Rules’, 'Dehumanizer’), valamint Dio saját bandájának ritmusszekcióját is erősítette, Rex Brown pedig a Panterában és a Downban basszusgitározott. Aki mindezek alapján a közös gyermek doom-sludge, esetleg a Dio-s Sabbath klasszikus rock érzését feltételezné, csalódni fog: a Kill Devil Hill stílusát sokkal inkább a grunge vonások határozzák meg. Köszönhető ez elsősorban Jason „Dewey" Bragg énekesnek, aki a meghökkentő nevű, – ellenben nem túl ismert – Pissing Razors nevű csapatból érkezett. Érdekes, hogy ez a banda is inkább a Pantera féle thrash-groove vonalat képviselte, amelynek ugye nem sok köze van a 90-es évek elejének seattle-i mozgalmához. Ha ezzel a csapattal nem sikerült az énekesnek befutnia, a Kill Devil Hill bemutatkozó lemezével erre minden esélye megvan!  Kétségtelen, hogy egy tehetséges, nagyon jó énekes, aki igazán feelingesen, szívből énekel. Ugyanakkor a lemezt hallgatva ember nem tudja megkerülni a legdepresszívebb seattlei bandával, az Alice In Chains-szel való összehasonlítást.

Nyomott hangulat, pszichedelikus víziók, vontatott, fájdalommal telített dallamok, ugyanakkor fogós, szinte slágeres énektémák és refrének. Dewey pedig egészen Layne Staley-s re vette a figurát: nemcsak a hangszíne, hanem az énekstílusa is hasonló. Ha a lemezzel szemben bármi kritikának helye van, akkor az a legendás csapattól való „túlzott” kölcsönzés. Elsőre az volt a benyomásom, hogy – habár a számok többsége elsőre is ütős, magával ragadó – itt bizony nincs többről szó, mint egy fogós, de egyéniséget nélkülöző dalgyűjteményről. Aztán ahogy egyre inkább beleástam magam a lemezbe, kezdtek előjönni az egyéni ízek: egyre szimpatikusabbnak tűnt ez az egyszerre súlyos, mégis dallamos atmoszféra. A lemez többszöri hallgatása után az Alice-párhuzam is egyre inkább elhalványodott, ahogyan kezdtem felfedezni az egyénibb dolgaikat.

A hangszeresek egészen kiváló munkát végeztek: amit külön ki kell emelni, az a dob és a basszus összhangja. Rex nem tagadja meg Panterás örökségét: egészen hangsúlyos dolgokat játszik, sokszor nem is a szólógitár, hanem a basszustémák viszik a hátukon a szerzeményeket. Azt hiszem, az sem válik a csapat hátrányára, hogy sikerült – a szokásos nyomasztó, Chains-szes hangulat ellenére – szinte elsőre megjegyezhető témákat írniuk. A dalok többsége ugyanis igencsak fülbemászó. A súlyos gitárokkal indító War Machine, a Voodo Doll vagy a Gates of Hell akár komoly koncertsláger is lehet, akárcsak a pörgős Old Man – talán ennek a számnak van a legfogósabb refrénje a lemezen, nem sokkal maradva el a stílus klasszikusaitól. 

Az Alice-hatás inkább az olyan melankolikusabb megközelítésű szerzeményekben szembeötlő, mint – a rendkívül optimista című – We’re All Gonna Die – ez akár előfordulhatna a Chains klasszikus 'Dirt' c. lemezén is. Kicsit kilóg a sorból, felszabadult, már-már vidámnak is mondható a Mysterious Ways – egy akusztikus gitárral kísért ballada-szerűség, dúdolós refrénnel és kissé Woodstockos hangulattal. Mindenképpen a lemez előnyére szolgál változatossága: az első számtól kezdve szinte késztetést érzünk rá, hogy végighallgassuk, lehetőleg egymás után többször, mivel fáradtságnak, unalomnak semmi nyoma, - annál inkább a friss, alkotó energiának: az ember néha szinte látja maga előtt a bandát koncertezni. Ha jönnének valamikor felénk, azt biztos hogy nem hagynám ki!