Amikor először végigpörgettem a ’The Ignitor’-t, jóleső érzés fogott el az első néhány szám után, hiszen tökéletesen azt kaptam, amire számítottam. Aztán másodikra már valahogy alábbhagyott a lelkesedés, és – a modern kori zenehallgatási szokások által diktált mércével mérve – sokáig nem is került elő. Ennyire unalmas koronggal lenne dolgom talán?

Midőn aztán úgy döntöttem, hogy kritikát írok róla, és ennek apropóján megint elővettem, csoda történt: a korong beérett! (?) Ez azért fura, mert a Burning Point esetében még véletlenül sem nehezen emészthető, többszöri nekifutást igénylő, megannyi hangszert és meglepetést magában foglaló műről beszélünk, hanem egyszerű heavy metalról. Ez az egyszerű heavy metal pedig jelen esetben a brit és a germán alapok házasítását jelenti. Vagyis jobban mondva, mintha a kilencvenes-kétezres évek német sikerzenekarai (Gamma Ray, Edguy, Iron Savior, Primal Fear) jobbnál-jobb Priest-es riffeket tolnának fel-alá, hatalmas, együtténeklős kórusokkal és itt-ott elejtett sikolyokkal megspékelve.

Ügyeletes főhősünk, Pete Ahonen olyan sikítással lép be a minőséget rögtön megalapozó Eternal Flame-ben, hogy a hallgatónak önkéntelenül is ökölbe szorulnak az ujjai. Lesz majd itt töménytelen sörborogatás meg heveny, fogvicsorgatós headbang a BP-rajongók részéről! Amúgy a csávó (az Ahonen persze) hangilag szerintem semmi extra, de egy ilyen első blikkre is karizmatikus egyéniség természetesen nem elégszik meg pusztán az énekesi szereppel. Fő dalszerzőként és motorként ott figyel a nála a húros is, amit nem is akárhogy kezel. Éppúgy képes a metalos döngölésre, mint az elnyújtott, technikás gitárszólókra, vagy a rém egyszerű, mégis tetszetős nyitányokra. A legtöbb szám ugyanis elég alap témákkal nyit – na, nem mintha ez baj lenne… Ahonen és persze Pekka Kolivuori bizonyítja elégszer, hogy nem fakezű lúzerekkel van dolgunk. Egyébként, ha már szép lassan beesik ide az összes szereplő, mindenképp meg kell jegyezni, hogy Pasi Hiltula billentyűst még tavaly kiírta a zenekarból az élet, pontosabban többi zenekari elfoglaltsága. Így Jussi Ontero visszatért a billentyűk mögé (nem mondanám, hogy túl van keverve), miközben a dobokat is püfölgette a felvételek során. A színpadon azért lehet, hogy majd jól jönne egy billentyűs, kötve hiszem, hogy a jó Jussi polipemberré válik a fellépések során.

Visszatérve kicsit a németekre: a hatások az énektémákban szerintem letagadhatatlanok, főleg ami a dallamos refréneket illeti, de hangszeres téren is vannak bőven „ismerős megoldások”. Az In the Fire’s of My Self Made Hell szerintem simán elfért volna egy Gamma Ray korongon, a címadó, a The Ignitor alapja pedig elég méretes Wasted Time az Edguy-tól (de a Loosing Sleep refrénje is „gyanús”). A Heaven Is Hell pedig egy helloweenes szólóval villog… DE! Mondok én valamit. Kit érdekel mindez, ha az, amit hallok, nagyon is tetszetős? Nem hiszem, hogy bármit fel kéne még találni ebben a műfajban kettőezer-tizenkettőben. Jóval inkább arra kéne koncentrálni, hogy a meglévő, és jól bevált alapanyagokból kihozzák a legütősebb koktélt. Na, a Burning Point pontosan ezt teszi.

Dicséretes, ahogy szép lassan haladnak előre (több mint tíz éve és a ’The Ignitor’-ral együtt öt lemez óta vannak a pályán), és sorozatosan minőségi korongokat produkálnak. Na igen, nyilván e korongok között sincsenek nagy különbségek, de azt hiszem, hogy a Burning Point és Pete barátunk már elég érett zenekar és elég nagy gyerek ahhoz, hogy kijelenthesse: megtalálta útját, és erről akkor sem térnek le, ha a megveszekedett firkászok vas, akarom mondani metalvillákkal esnek nekik. Ugyanis a metal pont az, amit az oului srácok csinálnak.