Július nyolcadikán, vasárnap a paksi Gastroblues Fesztivál vendége lesz a legendás billentyűs varázsló, a Yes egykoron meghatározó alakja. Ennek apropóján rövid interjút adott magazinunknak.

Hard Rock Magazin: A klasszikus zene mindig nagy szerepet játszott a zenédben. Nem gondoltál arra, hogy egy színtiszta klasszikus darabot komponálj?

Rick Wakeman: Mindig is szerettem volna ilyent csinálni. Remélem, egy nap megalkotom a négy részből álló darabot, melyet már régóta tervezek. Azt hiszem, öt éven belül meg tudom csinálni.

HRM: Érvényes ma a „progresszív” kifejezés a zenében? Hogyan látod a műfaj jövőjét?

RW: Érdekes, hogyan mászott bele a progresszív rock egy csomó műfajba. Sok zenekar igen szerény eredményt tud felmutatni. Tudni kell, hol és mikor szegjük meg a szabályokat, de ahhoz ismerni kell azokat. A progresszív rock él és nagyon jól van.

HRM: Két fiad, Adam és Oliver szintén muzsikusok, sőt mindketten a billentyűsöket választották. Hogyan látod a srácaid tevékenységét?

RW: Nagyon büszke vagyok rájuk. Mindketten roppant tehetségesek, és ami még fontosabb, kiváló emberek. Soha nem erőltettem rájuk a zenét, maguktól választották a mesterséget.

HRM: Adam bandája, a Headspace szintén progresszív rockot játszik. Mit gondolsz róluk?

RW: Remek banda, egytől egyig kiváló muzsikussokkal. Élőben még nem hallottam őket, de Adamet ismerve biztos vagyok benne, hogy nagy show-t produkálnak. A lemez igazi progresszív rock a régi időkből, ami nagyon tetszik.

HRM: Mely szólóalbumaid a legfontosabbak számodra?

RW: Nehéz kérdés, mert mindegyik szerepet játszik az életemben. De az hiszem, hogy koraiak, mint a ’Journey To the Centre Of The Earth’, a ’Six Wives of Henry VIII’ vagy a ’King Arthur’ különös jelentőséggel bírnak, ezek készítésébe nem avatkozott be a lemeztársaság. Rám hagyták, hogy csináljam.

HRM: 1973-ban, miután a Yes befejezte a ’Tales From The Topographic Oceans’ albumot, elhagytad a zenekart, de négy év múlva visszatértél, és még két lemezt készítettél velük (’Going For The One’, ’Tormato’). Miért döntöttél így?

RW: Egyszerű: már a ’Topographic’ idején a zene elment a jazz irányába, amit a ’Relayer’-en is hallunk, és én ezzel nem tudtam azonosulni. Aztán két évvel később Jon néhány demot küldött nekem, és azokon azt hallottam, a Yes visszatért az eredeti útra, és így együtt készítettük el a ’Going For The One’-t.

HRM: Ugyanabban az évben közreműködtél a Black Sabbath ’Sabbath Bloody Sabbath’ albumán. Hogyan emlékszel erre a mozzanatra?

RW: Szeretem a Black Sabbath zenéjét, jó barátok is vagyunk, Adam fiam már hét éve együtt muzsikál Ozzyval. Jó buli volt játszani velük, aztán sok évvel később, újra együtt dolgoztam vele a kiválóan sikerült ’Ozzmozis’ albumán, és Ozzy is énekelt egy dalt a ’Return To the Centre Of The Earth’ lemezemen.

HRM: Kik a kedvenceid a kortársaid közül?

RW: Nagy David Bowie rajongó vagyok, de nagyon szeretem a The Who-t és a Led Zeppelint is. Akad egy csomó különleges, nem annyira ismert zenekar is a kései hatvanas és a korai hetvenes évekből. Nekik is megvan a helyük a zenetörténetben.

HRM: Néhány évvel ezelőtt közös projectet terveztetek Keith Emersonnal, mindez azonban elvi síkon maradt. Miért?

RW: Keith nem érezte magát túl jól abban az időben, aztán volt egy pasas, akinek az volt a feladata, hogy összetartsa az egészet, de róla kiderült, hogy nem éppen rendes ember. Azért remélem, egyszer megcsináljuk. Keith jó barátom, és gyakran találkozunk.

HRM: Jon Lordot is bevonnátok a dologba?

RW: Egyszer majdnem megtörtént. Ki tudja?

HRM: Hogy áll a televíziós karriered manapság?

RW: Nagyon szerencsés vagyok, mert Angliában kiválóan megy, néhány főműsor-idős programban is részt veszek. Izgalmas az életem, mert sokan először televíziós személyiségnek vagy komikusnak ismertek meg, később jöttek rá, hogy valójában zenész vagyok.

HRM: Lelkesen támogatod a brit konzervatív pártot, ugyanakkor egy nagyon elismert rockzenész is vagy. Úgy gondolom, a rock egy liberális műfaj. Nem érzel ellentmondás a karriered és a politikai meggyőződésed között?

RW: Senkire nem erőltetem rá a véleményem, persze, nem is rejtem véka alá. Valóban a támogatójuk vagyok, de az is biztos, hogy nem mindenben értek egyet velük. Európában nehéz idők járnak, és őszintén remélem, hogy nem húznak fel falakat az országok között, ugyanakkor nem támogatom az „Európai Egyesült Államok” elképzelést sem, mert úgy hiszem, hogy egy ilyenben a legerősebb államok is gyengébbé, jelentéktelenebbé válnak. Mindig is tetszettek az önálló európai országok, és ez most sajnos eltűnni látszik.

Bigfoot