Az énekesváltás számtalan zenekarnak törte derékbe a karrierjét, de bő egy évtizeddel ezelőtt, amikor az olasz White Skull megvált Federica de Bonitól, a szokásosnál is nagyobbat kockáztatott. Nem csak azért, mert Federica – hiába nem rendelkezik nagy hangterjedelemmel – olyan egyéni hangot ütött meg, olyan sajátos hangszínnel, maradandó dallamfordulatokkal tolmácsolta az olaszok Iron Maiden és Grave Digger szegélyezte tradicionális heavy metalját, hogy azt bizony nemigen lehetett pótolni. Pláne, mivel Federica a többek közt Doro és Leather Leone (emlékezzünk meg róla, ha már nemrég tért vissza a Chastain énekesnője a Sledge Leatherrel) által kitaposott úton haladt, azaz a „szőrös torkú” énekesnők nem elég tág táborát gyarapítja, akik karcos-morcos orgánumukkal, a férfiakat saját terepükön szokták meghátrálásra késztetni. Így aztán a helyére érkezett argentin Gustavo Gabarró, természetesen, a nyomába sem érhetett. Habár zeneileg finomodott, fejlődött a zenekar, az énekesváltás mégis a heavy metal sokadvonalas szürkezónájába utalta vissza a White Skullt. A helyzet 2009-ben javult, amikor is a távozó Gabarró helyére újfent női dalnokot, nevezetesen Elisa de Palmát szerződtette a Tony „Mad” Fontó gitáros vezette zenekar – a ’Forever Fight’, amelyen még egy billentyűs segítségét is igénybe vették, a 2000-es ’Public Glory, Secret Agony’ óta a banda talán legélvezetesebb lemeze volt, nagy ívű kórusokkal, hagyományosan elreszelt riffekkel, azaz veretes heavy metallal. A pozitív fejlemények után szinte a semmiből jött az igazi örömhír: az USA-ba kitelepült Federica 2010 környékén „hazajött” Itáliába, és így természetesen a White Skull élére is visszatért, hogy magasba emelje a kissé megtépázott renoméjú csapat zászlaját.

Ez a zászló pedig szó szerint az idei nagylemez, az ’Under This Flag’ lett, ami szerintem bátran odahelyezhető a White Skull két legsikerültebb alkotása, a Chris Boltendahl vendégszereplésével készült ’Tales From The North’, valamint a ’Public Glory, Secret Agony’ mellé. Pedig a zenei recept nem változott (igaz, a ’Forever Fight’ óta Alessio Lucatti is távozott, így a billentyűs színezések ezúttal tényleg csak nyúlfarknyi szerepet kaptak), az ’Under This Flag’ egyenes ágon követi az előző lemez vonalát – és talán felemleget itt-ott némi epikát, és némi Diggeres ízt az ezredforduló környéki albumokról. A titkos recept számomra egyértelműen Federica és az ő rekedtes orgánuma: ha ő énekli a dalokat, egyszerűen mindig van valami plusz, valami érzelmi hámréteg, ami rárakódik a dalra, ami ott birizgál a memóriádban, amitől a dallam felejthetetlenné válik. Nem technika ez, hiszen nem „nagy” énekes hősnőnk, szimplán tehetséges és menthetetlenül dallamérzékeny. Az ’Under This Flag’ ezáltal roskadozik a szíven találó melódiáktól, az epikus refrénektől, de a keményen megkarcolt, szinte odaköpött verzékből sincs hiány.

Még úgy is a hazatérő énekesnő viszi el a hátán a lemezt (a remekbeszabott dallamszólókat és lead témákat produkáló gitárosok mellett), hogy Federicának mintha kissé kopott volna a hangja az elmúlt évtizedben, miközben többgyermekes családanya lett (a Nightmares-ben azért kivágja simán a magasakat is). A verzék alatt többször mozog a „biztos” hangtartományban, a rekedtes vonalon – persze ez lehet csak koncepció volt, hogy még több dögöt csempésszenek a dalokba. Az ’Under This Flag’ ugyanakkor a zenekar talán legdallamosabb lemeze, már ha van értelme egy ilyen kitételnek egy alapvetően melodikus metal zenekarnál. Értve ezalatt azt, hogy a korábbi lemezek gyakorta vágtázó tempója helyett inkább a középtempó, és ezáltal a fülbemászó lead gitár témák dominálnak. Főleg a lemez második felében, Danilo Bar gitáros előszeretettel indítja egy-egy olyan fülberagasztott gitármelódiával a dalokat, amik rögtön horogra akasztják a hallgatót, hogy aztán Federica pátosszal bélelt énektémái végleg kivégezzék a dallamfüggőket. Ebbe a kategóriába tartozik az übersláger War After War, a Nightmares, a Freedom’s Not Here, de a Lost Alone is, és bizonyára még jópár dalt fel lehetne itt sorolni.

A White Skullnak nincsenek világmegváltó tervei, egyszerűen annyi történt, hogy most nagyon elkapták a fonalat, és talán mert visszajött a régi kémia, a régről megszokott színvonal is megvan. Akadnak azért a korai lemezeket idéző, speedelősebb darabok is, mint a Painkilleres dobtémával indító Under This Flag, amiben a szokásosnál komorabban riffel Mad, a duplázóval vágtató Prisoners of War, vagy a zenekar ’80-as évekbeli hatásait talán a legnyíltabban felmutató You Choose. De még ezekben is a dalokban is elkényezteti hallgatóit Federica, aki tökéletesen beszéli a „heavy metal epika” nyelvét, és a keménykötésű rocktémákét egyaránt. Így aztán csúcspontok füzéréből áll a lemez, az ellenállhatatlanul csörtető Bottled Downtól kezdve a remekül húzó Red Devilen keresztül a lírai hangütésű, szépséges A.O.D.-ig. Nagy megfejtések vagy stílusújítás helyett tökéletesen kivitelezett dalokról, tökéletesre csiszolt dallamokról szól ez a lemez.