Oliver Hartmann szólótevékenysége már kezdettől fogva vegyes fogadtatásra lelt a hallgatóság körében. Pedig Oliver barátunk lényegében nem követett el semmi egyebet azon túl, hogy a saját nevével fémjelzett albumokkal az addig megszokottól eltérő zenei közeget kívánt meghódítani. Az énekes fémösvényről AOR felé történő elkanyarodását azonban jó néhány régi, At Vance időkben szerzett hívének gyomra nem volt képes bevenni. A melódiaharcossá avanzsált egykori metal énekest azonban láthatóan nem törte meg a konzervatív rajongók által alkotott vélemény, így lehetséges, hogy idén immár negyedik szólóalbumán csillogtatja meg líraiabb oldalát. A levonható konzekvenciák tehát adottak: míg Hartmann eddigi szóló- diszkográfiájának kedvelői nyugodt szívvel hátradőlhetnek, addig a keménykötésű, kritikus tábor ezúttal is csalódni fog. Az előzmények tudatában lévő Olvasót persze nyilván nem is ezen tények, hanem maga a produkció minősége érdekli, nos, közelítsünk is rá a konkrétumokra!

Oliver zenekarát legelső alkalommal pontosan hat esztendeje, a Toto előzenekaraként hallottam, a véleményem pedig ekkor az volt, hogy ez a csapat tökéletesen megállja a helyét e műfajban. Be kell vallanom, azóta nem követtem a német úriember munkásságát, azonban új albuma hallatán álláspontom semmit sem változott. Hartmann ugyanis hazájában egyfajta kivételt képezve kifejezetten hitelesen interpretálja a stílust, és a friss korong is elsősorban miatta tetszett meg. Kellemesen karcos orgánuma ugyanis kitűnően képes megadni az itt hallható 12 slágeres, nyolcvanas években gyökerező szerzemény ízét.

Már a nyitó, Journey-szerűen folyó All My Life képes beindítani azt a jóleső, napfényes alaphangulatot, ami miatt az efféle albumok különösen keresetté válnak a forró nyári szezonban. Bizony én sem fogom jó sokáig kiverni a fejemből a dallamot! A lemezt pedig végig ez a fajta nyugodt kiegyensúlyozottság jellemzi, mindenfajta nem várt, meglepődésre okot adó momentum nélkül. Bizonyos szempontból azonban pont ez az anyag hibája is. Ugyanis bár a dalok egyenként képesek teljesíteni a stílusbeli követelményeket, a nagy durranás valahogy mégiscsak elmarad.

A hiba gyökereit valahol a hangszerelések tájékán keresném, ugyanis több helyen is hiányzik néhány érdekesebb díszítő megoldás, amely feldobhatná az összképet. Talán túlságosan is minimalista keretek közé lett szabva a dalok megszólalásbeli kivitelezése, ami miatt az élőben való prezentálásuk egészen biztosan gördülékenyen fog működni, itt azonban néhol várnék némi trükközést akár instrumentális, akár vokális fronton.

Kárpótol azonban a főhős jól kivehetően intelligens megközelítése, és dallamai, ami képes egy állandó szinten tartani az albumot. Emellett továbbra is remekül énekel, az érzelmes alaptónust kiválóan képes ötvözni az időnként bemutatott, erőteljes, kitartott magasakkal.

A nagyrészt „korrekt” jelzővel illethető szerzemények közül számomra több favorittá tudott válni, így például az AC/DC-re emlékeztető gitárriffel ellátott Fool For You, a kissé sötétebb hangulatú After The Love Has Gone, vagy épp a remek vokálokkal megtámogatott refrénű Save Me egészen biztosan előkerül még nálam az év során.

Összességében az egész albummal elégedettek lehetünk, még ha nem is sikerült megalkotni az év lemezét. A folytatásig pedig szívesen látnánk Herr Hartmann-t és társait hazánkban, mondjuk egy hajózás keretében!