Tehetség, iszonyatos technikai tudás, kreativitás, jó dalok, jó marketing. Ha ebből az öt összetevőből legalább hármat képesek vagyunk felmutatni, akkor igen nagy eséllyel válhatunk magunk is gitárhőssé.

Illusztrálom: van egy brazil fickó, Tiago Della Vegának hívják, és – tudomásom szerint – jelenleg hivatalosan is ő a világ leggyorsabb gitárosa. Tény, hogy amit művel, az egészen földöntúli, de az efféle mutatványok sokkal inkább a cirkuszba és a reggeli TV-műsorokba valók. Valószínűleg ez az oka annak, hogy technikailag akármennyire is elképesztő a fazon, nevét a gitárosokon kívül a kutya nem ismeri, és közülük is csak elvétve találunk olyat, aki példaképként, vagy valamiféle inspiráció-forrásként tekintene rá. És én azt gondolom, hogy jól is van ez így.

A valódi hősök számára a sebesség csupán egyetlen eszköz a sok közül, elég csak napjaink két legnagyobb hatású gitárosára, Steve Vai-ra és Joe Satrianira gondolni. Nem véletlen, hogy ők azok, akik – még Magyarországon is – hatalmas tömegeket képesek megmozgatni. Ez utóbbi már csak azért is jelzésértékű, mert ellenpéldaként ott áll előttünk egyebek mellett Tony MacAlpine, akinek tehetsége, technikai tudása és kreativitása kétségbevonhatatlan, néhány hónappal ezelőtti budapesti koncertjére mégis kiábrándítóan kevesen voltak kíváncsiak. Tony-val mindössze annyi a probléma, hogy nem az a kimondott exhibicionista alkat, pedig ez legalább annyira elengedhetetlen egy klasszikus gitárhős számára, mint az, hogy mi mindenre képes a hangszerén.

Michael Angelo Batio esete még különösebb: játéka és mentalitása alapján népszerűség tekintetében is a legnagyobbak között volna a helye, muzsikájának „megértéséhez” sem szükséges akadémiai végzettség, közönsége azonban mégis főképp a „szakmabeliek” és a műkedvelők viszonylag szűk csoportjából kerül ki. Ráadásul él bennem a gyanú, hogy – magamat is beleértve – ők is inkább csak két-, illetve többnyakú gitárjain előadott speciális mutatványai miatt ismerik a nevét. És figyelembe véve, hogy budapesti műsora is jól érzékelhetően erre a momentumra volt kiélezve, valószínűleg nem is járunk messze a valóságtól. Bő harminc éves munkásságáról és dalszerzői képességeiről ezen az estén sem tudtunk meg sokat, lévén hogy – néhány saját szerzeményt leszámítva – a nagyjából másfél órás program lényegében nem volt más, mint egy olyan hard rock/metal-hakni, melyet bármelyik rock-kocsmában is megkaphatunk. Azonban hozzá kell tenni, hogy ez még mindig jobb egy fokkal, mintha ugyanez az idő szimplán az egy perc alatt kipengetett hangok számáról szólt volna, ami egy darabig felettébb élvezetes ugyan, hosszú távon azonban fárasztó, és emellett még unalmas is. Itt viszont szó sem volt ilyesmiről.

Az egyebek mellett a Van Halen, a Metallica, a Led Zeppelin, a Deep Purple, valamint Randy Rhoads és Jimi Hendrix dalaiból összegyúrt rövidebb-hosszabb medley-k igazi buli-hangulatot teremtettek, melyből egyfelől jól látható MAB rockzene iránti elkötelezettsége és hagyománytisztelete, másfelől pedig bizonyította, hogy a tekerésen kívül még mennyi mindenre képes. Játékára ugyanis nem csupán a sebességmánia és a tökéletesen kivitelezett virgák jellemzők, hanem az érzelemgazdagság és az ötletesség is. Vitathatatlan, hogy egyszerűen mindent tud a rock-gitározásról, emellett pedig így bőven túl az ötvenen is képes igazi vadóc rocksztárként viselkedni. Külön üdítő volt, hogy a medley-k előtt minden esetben szolgált a megidézett legendákhoz kapcsolódó izgalmas történettel vagy személyes élménnyel, máskor pedig végtelenül bájos, ám spontánnak éppen nem mondható stand-up comedy műsorral szórakoztatta az egybegyűlteket, melyeket kötelező jelleggel a „Let’s do it!” felkiáltással zárt le. Egyszóval óriási a fazon, maga az egyszemélyes szórakoztató intézmény. Épp ezért zenekara messze el is törpült mögötte, mert azon túl, hogy bérzenészekhez méltón hozták a kötelezőt, sokat nem tudtak hozzátenni a produkcióhoz. Igaz, hogy elsősorban nem is rájuk voltunk kíváncsiak.

A koncert vége felé került elő a speciális hangszer, melyen valóban elképesztő dolgokat produkált. Az egy dolog, hogy jobb- és bal kezét minden további nélkül használta hol pengetésre, hol pedig a fogólapon, de hogy a két nyakon egyszerre két különböző futamot játsszon… na ez már erősen a pofátlanság határait súrolja. És tette mindezt úgy, mint ami a világ legtermészetesebb dolga.

Nem sokkal később akár vége is lehetett volna a koncertnek, ám a nagyjából 70-80 fős közönség igazán hálásnak bizonyult, olyannyira, hogy szinte le sem akarták engedni a mestert a színpadról, így többször is visszajött még néhány feldolgozásra. Az egybegyűltek hatalmas lelkesedése úgy tűnt, hogy kompenzálta az alacsony létszámot, ami még a Pecsa Music Club csekély méreteit figyelembe véve sem volt kimondottan impozáns látvány. Szórakozásukat pedig még az az igen bosszantó körülmény sem rontotta el, hogy a buli hangzása még a Hét Takony Csárdának is szégyenére vált volna (és a zenészeket figyelve befelé sem volt minden rendben). Nem teljesen értem, hogy ez hogyan is történhetett meg, szerencsére azonban mindez sem a főhőst, sem a közönséget nem gátolta meg abban, hogy az este családiasra, ám rendkívül hangulatosra sikeredjen.

A művész úr a feldolgozás-programmal remek módját választotta annak, hogy koncertje ne váljon magamutogató gitárkurzussá, de azért közben páratlan képességeiről is megbizonyosodhassunk. Bőbeszédűségéből, öniróniájából és közvetlen stílusából ítélve pedig – igen magas cukisági együtthatója mellett – azt is sikerült egyértelművé tennie, hogy nem teljesen komplett. A szó lehető legszerethetőbb értelmében persze.

Bazsa

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Livesoundnak!