A Dragonforce, kétségkívül, az új évezred metal zenekara. Hipergyors, túlbonyolított, mégis instant ható – a tökéletes metal zene egy felturbózott, instant világban. Kialakításáért elsősorban Sam Totman és Herman Li gitárosok felelnek, és ők is lettek a sárkányos-nintendós-guitarheros metal banda plakátarcai – miközben a temérdek fülbemászó melódiát és heroikus refrént leszállító ZP Theart, főleg a két évvel ezelőtti viharos szakításnak köszönhetően, igencsak háttérbe szorult. Azzal, hogy a brit csodagyerekek kirakták ZP-t „zenei nézetkülönbségekre” hivatkozva, csak még jobban adták a lovat a ZP-ellenzék alá, ami tárt karokkal fogadta az ifjonc Marc Hudsont a megüresedett posztra. Még úgy is, hogy az egyébként tökéletes hangi adottságokkal bíró Hudson kevésbé karakteres dalnok, mint ZP. Hiába, akit a fiatal Kiskéhez lehet hasonlítani, annak nyert ügye van…

Kiebrudalt főhősünk azonban – valahogy úgy, mint Mike Portnoy – egy vesztettnek látszó helyzetet fordított a javára. Ahogy az extrovertált dobzseni, úgy ZP is letért a korábban kitaposott ösvényről, és olyan zenei vizekre evezett, amelyek még véletlenül sem határosak az „anyazenekar” territóriumával. Az I Am I zenéje ugyanis a lehető legtávolabb áll a fénysebességű gitárnyúzástól, a szólóközpontú dalszerzéstől – "modern" helyett sokkal inkább "klasszikus" korong az ’Event Horizon’, abban az értelemben, hogy nagymértékben áthatja a ’80-as évek (stadion)rockjának és heavy metaljának szeretete, hatása. De senki ne gondoljon itt retrózásra, a Michael Grapow által kikevert hangzás modern és harapós, és a gitártémákat is előszeretettel szaggatja be Jacob Ziemba, amikor csak teheti. A dalszerzéshez való hozzáállás viszont az örökérvényű receptet hozza, miszerint egy jó rock/metal dalhoz egy orbitálisan eltalált énekdallam, egy frappáns gitár lead téma, és egy érzelmes-érzékeny szóló kell.

Az I Am I saját stílusát „heavy rockként” aposztrofálja, ami talán annyit tesz, hogy a hard rock és a heavy metal stílusjegyei egyenlő mértékben keverednek benne: a duplázó szárnyán vágtázó témák (This Is My Life) ugyanúgy megférnek itt, mint a Scorpions szép pillanatait idéző tradicionális rock-dalok (Silent Genocide, Stay A While). Az ’Event Horizon’ erősségét végső soron az adja, hogy nincsen rajta töltelékdal: egytől egyig fogós, szemtelenül fülbemászó dalok sorjáznak rajta. A nyitó This Is My Life ragadósságát például Bon Jovi is megirigyelhetné – nem véletlenül nyilatkozta azt Herman Li, hogy ZP inkább hard rock énekes. De a klipes Silent Genocide is ugyanúgy telitalálat, mint a riffelős Kiss of Judas (vajon hány metal dal van ilyen címmel?), vagy az epikusan ívelt Dust 2 Dust. A Stay A While pedig akár a VH1 80-as évekbeli klasszikusokat csokorba szedő műsorába is beférne, hiszen azt az érát idézi, amikor még a felütésnek is olyan ordas nagy gitártémával kellett kezdődnie, hogy nehogy eltekerjen a néző/hallgató az adott rádió- vagy a TV-csatornáról.

A főnök itt egyértelműen ZP, aki a legnagyobb szeletet hasítja ki a reflektorfényből. Amellett, hogy Ziemba, a dalok társszerzője minden dalba csempészett egy-egy kraftos riffet vagy szépen megeresztett gitárszólót, ZP viszi a szerzeményeket kiporciózott megadallamaival. Egy szűk évtized elteltével, még most is ugyanolyan jól állnak neki a szárnyaló heavy témák, mint a zseniális ’Valley of the Damned’ idején. De az ’Event Horizon’ dalaiban mégis változatosabban énekel, mint a Dragonforce-ban, több oldalát tudja megmutatni a közönségnek. A középtartományt is jobban felfedezi, ahol karakteres hangszínét is jobban kidomboríthatja. Persze, akadnak a lemeznek hiányosságai, a ritmusszekció végig szürke marad, és a zenei alapok sincsenek túlkomplikálva, de ZP produkciója és dallamai kárpótolnak – aki szerette őt a Dragonforce-ban, vagy egyszerűen csak csípi az egyszerű, de ragadós rockzenét, az mindenképpen tegyen egy próbát az ’Event Horizon’-nal!