Szegény Pathfinderék eltévedtek egy évtizedet, de maradjunk annyiban, hogy ez a kicsiny késés átok, meg áldás is egyben. Mármint 2000 környékén, amikor a konyhakertben is europower csapatok termettek, valószínű a kutya nem figyelt volna fel a lengyel különítményre. Míg most, mikor a stílus nagyjai haláltusájukat vívják... mondjuk úgy, hogy talán lesz vevő a portékájukra.

Szóval itt van egy lelkes, és mérsékelt módon tehetséges lengyel fogat, akik tavalyelőtt kihoztak egy klisés megoldásoktól, és értelmetlen epikától nem mentes, ám mindenképp figyelemre méltó debütalbumot. Most pedig megpróbálják bemutatni, hogy bizony van itt még vér a pucában, és képesek ők, ha nem is unikornisok, meg sárkányok, de melódiák, meg sebesség hátán feje tetejére állítani a fémvilágot.

A ’Fifth Element’ nem egy egyszerű anyag. Noha kb. semmi újat nem ad, kell idő a befogadásához. Alapvetően a „rhapsodysta”, filmzenés, epikusságot nem nélkülöző power metalt igyekeznek a maguk képére formálni. Begyorsítják az egészet, mint az állat, és relatíve több témát, tempóváltást pakolnak bele a nótákba, mint amennyi alapján le lehetne „kommersz popmetalozni” őket. Ez persze nem kockázatmentes játék, hisz eredményezhet egy filmzenés „összevissza-káosz” lemezt... de szerencsére a srácoknak megvan a megfelelő dallamérzéke ahhoz, hogy elég erősek legyenek a témák: a refrének pár hallgatás után végzetesen megragadnak a fejedben.

Addig is beetetésnek épp elég a Ready To Die Between Stars, mely egyértelműen a legslágeresebb tétel a korongon. Az idei nótatermés egy remeke, azonnal felkapja rá a fejét az ember. Aztán pár hallgatás után a kiváló címadó, a When The Sunrise Breaks The Darkness, az Elemental Power... sőt, kb. bármelyik dal együtténeklős kedvenceddé nemesedhet. Érdekes módon a lengyelek bátrabban kísérleteznek a blastbeatekkel, a hörgésekkel, vagy a női (ének)betétekkel, mint Luca Turilliék, ami alapvetően színesíti az összképet, és jót tesz a daloknak.

Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy Rhapsody csak egy van (jó, ebben azért most van egy kis irónia...), szóval bármennyire is jók a dallamok, valamint igényesek a zenei megoldások, az összkép nem tudja felvenni a versenyt a taljánokkal. Hiányoznak a Turilli-féle zseniális gitártémák, az énekesünk fényévekre sincs Fabiotól, meg azért hallatszik az egészen, hogy ha 10 éve nem hallgatták volna ezek a srácok rongyosra az első négy Rhapsody-t, akkor ma egész más muzsikát nyomnának. A szövegek még a kötelező műfaji kliséken túl is szupergagyik, és az akcentus is roppant bájos... de miként néha tök jól esik megnézni egy-egy „úszó erőd” típusú sokadkategóriás akciófilmet, úgy üdítő a kissé arctalan, ám roppant élvezetes, szórakoztató és magával ragadó szimfo-power kliséhalmazt is rongyosra hallgatni. Világot váltani ezzel a zenével ma már nem lehet, de aki még 2012-ben arra vár, hogy elkészüljön a ’Legendary Tales 2’, simán be fogja ezt a korongot kajálni. Pl. Fairylandéket simán verik.